Komfortzónán kívül: Kudarc, kudarc hátán

A kutatók számára ma már nyilvánvaló, hogy a nyugati magyar nagykövetségeken diplomáciai fedésben dolgozó korabeli polgári hírszerzés tisztjei súlyos szakmai hiányosságokkal küszködtek. Évtizedek múltán eljött az ideje annak, hogy erről a szélesebb olvasóközösség is tudomást szerezhessen!

A nyomasztóan nagy politikai elvárások terhe alatt nyögő magyar hírszerzés tényleges tudása nem volt mérhető sem az NDK-s, sem pedig a lengyel szervekéhez. Még nagyobb szakadék tátongott a magyar oldal valós képességei és a nyugati elhárítók felkészültsége között. Sokatmondó, hogy Pál István az 1956 előtti időszakra vonatkozóan az „amatőrizmus” szót használja. Az 1945 utáni magyar emigráció tagjainak túlnyomó nagy többségét nem volt lehetséges megnyerni a megvalósult szocializmus eszméjének, de még a két világháború közötti időszakban kényszerből az angolszász világba távozó menekültek esetében a (sokszor csak az államvédelem/állambiztonság vágyálmai között szereplő) közös antifasiszta platform sem bizonyult elegendőnek a kiszemelt célszemélyek érdemi hírszerző munkára bírásához. A BM-hírszerzés korabeli sikerei kizárólag az Ausztria és a Német Szövetségi Köztársaság területén az emigráció elleni fellépésre korlátozódtak, amihez nem volt szükség nyelvtudásra. A külföldre telepített ügynökök a rájuk bízott feladatok elvégzése helyett egyszerűen eltűntek, mivel a Magyarországról való szökésükhöz írták csak alá a beszervező nyilatkozatokat. (Kivándorló útleveleket más módon nem kaphattak volna.) A nyugati elhárító szervek pedig hamar felismerték, hogy a szatellit országok hírszerzői ugyanolyan veszélyt jelentenek számukra, mint a KGB. Végezetül, Bernát Ernő sajtóattasé (rendőr százados) átállása óriási károkat okozott a magyar oldalnak, mivel 40-45, a magyarok által tanulmányozott, USA-ban élő személyre irányította rá az FBI figyelmét.

A Bevezetőből és nyolc tanulmányból álló kötetében a szerző ilyen módon állítja ki a pártállami támadólagos felfogású polgári hírszerzés 1950 és 1970 közötti gyászos bizonyítványát. Az egyes tanulmányok alcímeiben szereplő szavak, mint pl. „elvetélt”, „sikertelen” vagy „bukás” ugyancsak a fenti fiaskókra mutatnak rá.

A könyv alcíme pontosan határozza meg a témát és annak időbeli kereteit. A főcímmel – pontosabban a három városnév sorrendjével – viszont egy kicsit nehezebben barátkozom meg. Ugyanis nem áll összhangban az alcímben megnevezett sorrenddel, de még a tanulmányok belső szerkesztésével sem. A 2020 óta megjelent anyagok közül az első négy ugyanis brit vonatkozású témát dolgozott fel, és csak a második négy szól az USA-ról.

Tekintsük most át a szerző rendkívül adatgazdag Bevezetőjét és annak belső tagozódását, hiszen ez kínálja a kulcsot az általa feldolgozott történetek értelmezéséhez. Bár az olvasók tetszés szerint merülhetnek el a tanulmányok kínálta sztorikban is, maga a Bevezető is bővelkedik színes történetek elmesélésében. Olyan operatív műveletekről szól, amelyeket az ÁVH, majd 1953 után a BM-en belül elhelyezkedő magyar polgári hírszerzés – a tényleges erején, ütőképességén felül – igyekezett sikeresen végrehajtani. Ezt jelzi az első alfejezet a téma- és időkör meghatározásával, majd tér át az 1950–1970 közötti államvédelmi–belügyi hírszerzés szervezettörténetére, amit az 1967 utáni megújulás eredményeivel és korlátaival zár le. Itt viszont három olyan alfejezet következik, amelyeket a magam részéről előbbre soroltam volna: (1) A megismerhetőség bel- és külpolitikai, szakmai és adatvédelmi korlátai. (2) Az angol-amerikai vonal szervezeti háttere a pártállam első húsz évében. (3) A hírszerzés meghatározása és gyakorlati érvényesülése a második világháború utáni években, a hazai bázis primátusa. A szerző tehát csak ekkor érkezik el a hírszerzés fogalmának magyarázatához, amivel – szívem szerint – az átlagolvasó eligazítása kedvéért akár a Bevezetőt is kezdhette volna.

A Bevezetőn belül ugyancsak jóval előbbre kívánkozott volna az állambiztonsági iratok forrásértékelésével kapcsolatos szakmai vita felidézése is, amelyben Gyarmati György álláspontjával szemben a szerző Ungváry Krisztián érvei mellett sorakozik fel. Ő sem véli úgy, hogy az állambiztonsági iratok jelentőségét (és a ma rendelkezésre álló túlzottan nem nagy mennyiségét) helyes lenne alulértékelnünk. A birtokunkban lévő dossziék mozaikszerűen így is rendkívül sok mindent feltárnak az érintett szervek gondolkodásáról, munkamódszereiről, valamint a hálózati személyek munkájáról. Ezt követhette volna az elvégzett kutatás módszertanának és a felmerült nehézségeknek az ismertetése, valamint az az alfejezet, amely a hírszerzés-történeti kutatások létjogosultságával és felhasználásával foglalkozik. A magam részéről csak ezt követően léptem volna tovább a londoni és a washingtoni rezidentúra 1956 előtti helyzetéhez, a szerző szavaival a „totális amatőrizmus korához.”

Az olvasók e ponton már vélhetően rájöttek, hogy az összes lényeges kérdést érintő Bevezető természetesen ilyen tematikai sorrendben is értelmezhető és fogyasztható, bár azzal semmiképpen sem számolhatunk, hogy az átlagolvasó akárcsak valamelyest is járatos lenne a szerző által feldolgozott és sokáig zárolt minősített iratok témájában. Ugyanakkor a búvárkodás tetszőleges helyen is elkezdhető, hiszen az alfejezeteket és a tanulmányokat az az erős szál kapcsolja össze, milyen (mint később kiderült alapvetően téves) megfontolások alapján, milyen operatív műveletek végrehajtásával próbálkozott a korabeli magyar polgári hírszerzés az MNK fő ellenségeinek tekintett – de komfortzónáján kívül eső – USA és az Egyesült Királyság területén. Kudarcot kudarcra halmozva!

A kötet hivatkozásai pontosak, a felhasznált szakirodalom bőséges. A rövidítések feloldására a szövegen belül vagy a lábjegyzetekben kerül sor. Ami talán imitt-amott elmarad, az egy-egy állambiztonsági szakkifejezés (pl. hazai bázis) magyarázata. Azt viszont megértem, hogy a terjedelmi okok miatt a nagyszámú szereplő életrajzát ebben a kötetben nem lapozhatjuk fel. Ezért is szólok most Bernát Ernő (1934) rendőr századosról, aki 1965. augusztus 14-től a washingtoni magyar követség III. sajtóattasé titkára és a BM III/I-1-a alosztály főoperatív beosztottja volt. 1967. április 21-én a családjával töltött üdüléséről nem tért vissza állomáshelyére. Látatlanban is sejtem, hogy a legtöbb olvasó éppen az ő sztorijával fog nekilátni a kötet forgatásának, annál is inkább, mivel a főnöke, Radványi János (1922–2016) 1967 májusában bekövetkezett disszidálása is ebben a tanulmányban szerepel.

Összességében tehát jó szívvel ajánlom az óriási kutatómunkát elvégzett Pál István kötetét minden olyan olvasónak, akinek az érdeklődését ez az izgalmas téma bizonyosan felkelti. Mind a Bevezető, mind pedig a nyolc részletesen feldogozott történet élvezhető olvasmányt kínál és kalauzol el bennünket a korabeli magyar hírszerzés erőfeszítései közé.

És végül egy töredelmes vallomás! Miért vette a recenzens a bátorságot, hogy egy olyan témában született könyvről írjon kritikát, amelynek nem a szakértője? Nos, azért, mert évek óta azt kutatja, hogy Mindszenty bíboros menedékének időszakában (1956–1971) milyen módszerekkel igyekezett a magyar kémelhárítás a Budapesten szolgáló amerikai diplomatákat tanulmányozni, kompromittálni és esetleg a kiutasításukat elérni. A hírszerző és elhárító játszmák természetesen Budapesten is zajlottak.

Deák András Miklós

Pál István: New York – Washington – London. Fejezetek a pártállami hírszerzés angol-amerikai osztályának történetéből, 1950–1970
Gondolat Kiadó, 310 oldal, 5000 Ft