Mi történik, ha napokig csak gondolkodunk?

Nem titok, hogy a krimi királynője az 1930-as években álnevet választott magának, ő lett Mary Westmacott. Ezen a néven írt regényeivel megpróbált kimozdulni az Hercule Poirot, Miss Marple és agyafúrt gyilkosságok alkotta szűk keresztmetszetből. A leleményes emberölések helyett az emberi lélek boncolgatása kapja a főszerepet a Westmacott kötetekben.

A Távol telt tőled tavaszom a harmadik Mary Westmacott könyv a hatból, amit Agatha Christie mindössze 3 nap alatt írt meg.  Életrajzában úgy jellemzi a Joan Scudamore-ról szóló történetet, mint a könyv, amit mindig is meg akart írni, és ami teljes megelégedettséggel tölti el. Pedig az elégedettség éppen az, amitől Joannak óvakodnia kellett volna.

„És most egy utolsó, személyes megjegyzés! Ne légy lusta gondolkodni, Joan, drágám! Ne a külső, felszínes látszat szerint ítéld meg a dolgokat, csak azért, mert nincs ennél könnyebb, és mert ezzel fáradságot takaríthatsz meg! Az életet élni kell, nem magyarázgatni. És ne légy túlságosan elégedett önmagaddal!” – ezzel az üzenettel bocsátja útjára Joant érettségi után az iskola igazgatónője. Azonban tanácsa sokáig nem talált meghallgatásra.

Joan Scudamore, középosztálybeli feleség és anya a vidéki Angliából, Bagdadba utazik, hogy gondját viselje beteg lányának. A hazaúton azonban komplikációk lépnek fel: rengeteg eső esik, az utak járhatatlanná válnak, a nyugatra tartó vonat pedig csak nem akar megérkezni. Joan ott ragad az isten háta mögött a sivatagban, egy aprócska vonatállomáson, ami nem áll másból, mint egy fogadóból, ahol ő az egyetlen vendég. Társasága csupán az angolul darabosan beszélő hindu vendéglős, egy folyton alvó arab fiúcska, és az udvaron kapirgáló tyúkok. Olvasnivalója elfogyott, papírjait teleírta. Mit kezd magával egy ilyen helyzetben valaki, aki egész életét gondos időbeosztással, folyamatos tevékenykedéssel töltötte?

Joan az egyetlen dolgot teszi, amit tehet: gondolkodni kezd önmagán és az életén. Gondolatai azonban a kellemes emlékekről rendre megválaszolatlan kérdések, nyugtalanító pillanatok és zavaros érzések felé kanyarodnak. És ahogy telnek az órák, a sivatagi magány végül szembenézésre kényszeríti Joant: milyen is volt valójában az ő élete? Milyen árat fizetett azért, hogy mindent rendben levőnek lásson maga körül? És milyen árat fizettek az ő életéért mások? Mi az, ami végig ott volt a szeme előtt, de túl fájdalmas volt ahhoz, hogy szembenézzen vele? Hogyan hazudunk magunknak, csak hogy elkendőzzünk életünk hiányosságait és jobbnak érezhessük magunk másoknál?

Joan sivatagi fogságának egyik tétje, hogy megtalálja-e a válaszokat saját kérdéseire és képes-e szembenézni az igazsággal. De az igazi tét az, hogy hazatérve is megőrzi-e a megszerzett tudást, vagy selyempapírba csomagolja, és elteszi agyának egy hátsó zugába, mintha mi sem történt volna. Képesek vagyunk-e változni és változtatni az életünkön?

A Mary Westmacott kötetekkel Agatha Christie valami mást szeretett volna alkotni, mint amire a zsánerregényekben lehetőség van. Ennek ellenére mégsem annyira más a Távol telt tőled tavaszom, mint egy jó Poirot regény. Persze hiányoznak a ciánkapszulák, véres kések és okosan kiötlött alibik. Azonban állítom, hogy Christie krimijei nem csak azért ragadják magukkal az olvasólakat évtizedek után is, mert elképesztő gyilkosságokat találunk a lapokon, hanem azért, mert az írónő a nyomozások közepette is karakterei lelkére fókuszál. A különbség csupán az, hogy itt több hely és direktebb fókusz kerül a lélektani szálra.

Valószínűleg keveseknek van lehetősége és bátorsága ahhoz, hogy napokra elbarikádozza magát a sivatagban, félretegye a futó ügyeket, és idejét elmélkedéssel töltse. De már Joan történetének olvasása is elég ahhoz, hogy megmozdítson bennünk valamit, megpiszkálja a gondosan eltemetett fájdalmakat. Innentől a döntés már a miénk: szembenézünk-e életünk és jellemünk igazságával vagy homokba dugjuk a fejünket?

Vincze Dóra

Mary Westmacott: Távol telt tőled tavaszom
Fordította: Görög Lívia
Helikon Kiadó, 237 oldal, 3999 Ft