Solvej Balle regényei nem azok, amelyeket a boltba betévedő olvasó elsőre levenne a polcról. Élénk, a könyvpiacon szokatlan árnyalatú borítója és rejtélyes, leginkább egy amőba hőtérképére emlékeztető grafikája nem feltétlenül vonzza azonnal a tekintetet. És mégis, ha kezünkbe vesszük, máris rögtön hozzánk nő. Keveset beszélünk a könyvről, mint tárgyról –bár az utóbbi időben ez az élfestett kötetek megjelenésével talán megváltozott –, A térfogatszámításról azonban tökéletes, mint könyv: a mérete pontosan az, amit kényelmesen besuvaszthatunk a táskánkba munkába indulás előtt, és úgy olvashatjuk buszon, villamoson, metrón, hogy nem kockáztatjuk vele mások testi épségét; a borító papírja kifejezetten kellemes taktilis élmény; a szedés, a sorköz, a margó, a betűtípus pedig egyszerűen éppen ideális, pont kényelmes a szemnek. Hát még a beltartalma!

A térfogatszámításról egy hét kötetesre tervezett regényfolyam, melynek egyelőre az első két kötete olvasható magyarul is Bogdán Ágnes fordításában. Ha a hét kötetről rögvest Marcel Proust ikonikus műve jut eszünkbe, ez valószínűleg nem teljesen véletlen, ugyanis a kötetek főszereplője a maga módján szintén az eltűnt idő nyomában van. Azonban míg Proustnál az idő egy emlékként jelenik meg, Solvej Balle egy fizikai börtönt épít fel belőle.

A történet alapfelvetése ugyanis igazából egyetlen mondatban összefoglalható: az antik könyvekkel kereskedő Tara Selter számára november 18-án megáll az idő. Egy nap lefekszik aludni a hotelszobájában, és a következő reggel ugyanarra a napra ébred – az emberek ugyanazok a reggelinél, ugyanazokkal a váratlan történésekkel találkozik, és barátai, akinek ezt megemlíti, nem emlékeznek az előző napra. De megállt-e az idő? Nem, pusztán minden egyes éjjel újraindul, és Tara minden új reggelen végignézheti, ahogy valaki leejt egy szelet kenyeret a reggelizőben.

A térfogatszámításról azért különösen zseniális, mert Solvej Balle már rögtön az induláskor olyan egzisztenciális kérdésekkel szembesíti az olvasót, melyek elsőre talán nem tűnnek egyértelműnek. A legelső kérdés például, hogy valóban kizökkent-e az idő, vagy pusztán Tara számára tűnik-e ez így? Létezik-e egy másik, párhuzamos valóság valahol emögött, ahol tovább folytatódik az élet, ahol változnak az évszakok, és amit egyszer elültettünk, az majd ki is nő? Vagy pusztán ez létezik, ez a hurok, amibe bekerült, és ha így van, vajon mi az oka annak, hogy ő az egyetlen, aki ezt érzékeli?

A többiek számára a nap ugyanis változatlannak tűnik, ők mind saját november 18-jukat élik újra és újra. Ez hamar kiderül - Tara kezdeti reakciója ugyanis nem az, ami talán mindannyiunké lenne: nem esik pánikba, hanem összepakolja táskáját, vonatra száll, és hazamegy, hogy beavassa férjét a titokba. Thomas napja ugyanúgy telt, ahogyan az előző (bár lehet-e előzőnek nevezni, ha ugyanaz?), és ugyan hitetlenkedve fogadja Tara beszámolóját, mégis hisz neki és megkísérli, hogy együtt megoldást találjon vele. Tara minden egyes reggelen ugyanazzal a mantrával nyugtatja: nem történt tragédia – senki nem halt meg, nincsenek sérülések. A megoldáskeresés azonban nehézkes, hiszen minden egyes nap újra magyarázatra szorul, Thomasnak újra rá kell csodálkoznia saját feljegyzéseire, miközben folyamatosan nő a távolság közte és felesége között. A valódi tragédia itt nem az idő leállása, hanem a közös emlékezet elvesztése. Tara ezt idővel belátja, és lassanként szembesül azzal a kérdéskörrel, miszerint ki is marad az ember, ha minden réteget, ami eddig meghatározta, lassanként lefejtenek róla? Milyen identitása marad, ha már nem tudja magát a megszokott címkéi alapján definiálni? Könyvkereskedő-e még ő valójában, házas-e ő még valójában… és ha ezekre a válasz mind nem, akkor mégis ki ő, Tara Selter?

Apránként fény derül különös valóságának működési szabályaira is: fizikai helyét szabadon változtathatja, és ha az újonnan szerzett tárgyakat közel tartja magához, a legtöbbje nem tűnik el. Az elköltött pénz mindig visszakerül a számlájára. Ugyanakkor a körülötte lévő világ készleteit szépen lassan feléli: ha sokat jár vissza egy boltba, előbb-utóbb kiürülnek a polcok; ha kihúzza a zöldséget a földből, az a következő november 18-án már nem lesz ott, és így tovább. Tara novemberi napja így könnyen átcsaphatna egyfajta hedonista ámokfutásba, azonban a háttérben ott a folyamatos dilemma: mi történik, ha legközelebb már egy 19-ére ébred? Visszatér-e vajon akkor is az elköltött pénze, ha teszem azt, előző napján a felét egy Cartier-karkötőre költötte? Ugyanez a probléma a helyváltoztatással is: ha hirtelen mégis egy új napra ébred, de valahol Afrika partjain, hogyan jut vissza időben a szeretteihez?

Hol van egyáltalán a helye a világban? A szerettei életéből kikerült – ha nem találkozott velük aznap, akkor valószínűleg még csak nem is gondolnak rá. Akárhol leül, akárkivel beszél is, valójában nem kellene ott lennie, hiszen ez a nap és eseményei már lefolytatódtak az ő hozzájárulása nélkül. Betolakodó lenne hát? Egy olyan szeletét foglalja el a világnak, amely már nem tartozik hozzá.

Hogyan lehet rendet teremteni a lehetetlenségben? Hogyan keljen ki az ágyból újra és újra, ha közben ilyen kérdésekkel küzd? Solvej Balle a folyamat összes lehetséges lépcsőjét végigjárja, és ezeken keresztül bemutatja az összes lélekállapotot, melyen a főszereplő szükségszerűen végigmegy – a tagadástól az eltökéltségen át a teljesen kétségbeesésig. Intelligens, csendes próza ez, szinte kimért, mértani pontossággal kiszámolt mondatokkal, de mégsem érezzük úgy, mintha egy lélektelenül szerkesztett szöveget olvasnánk. Maga Tara sem adja át magát a pániknak, hanem higgadtan figyeli saját helyzetét. Próbál magára kívülről tekinteni, és objektíven elemezni a helyzetet, és ez a csendes, nyugodt szemlélődés megteremti az egész mű alaphangulatát. Külön kiemelném, hogy a mű ugyan a főszereplő szemszögéből íródott, de még így sem egy mindentudó elbeszélővel van dolgunk: Tara naplóját olvassuk az eseményekről, így csak annyit tudunk, amennyit ő fontosnak tart lejegyezni, és csak annyira látunk érzelmei mélyére, amennyire ő őszinte magával. Ez egy különös feszültséget teremt a kötetben: néha utal is rá, hogy bizonyos eseményekről nem számol be, mert nincs kedve; a második kötetben pedig utazásairól egy másik naplóba jegyzi fel a részleteket. A cselekmény az alaphelyzetből kiindulva néha kissé repetitív, azonban ahányszor kezdene túl monotonná válni, a szerző csavar rajta egyet. A második kötet pedig kifejezetten olyan csavarral ér véget, amely miatt fokozott izgatottsággal várhatjuk a következőt.

Solvej Balle valami egészen egyedülállót hozott létre ezzel a történettel, melyre korábban még nem volt példa az irodalomban. Egyetlen ismétlődő nap történetét az összes elképzelhető módon körbejárni, hét köteten keresztül olyan páratlan írói teljesítmény, mely elsőre lehetetlen küldetésnek tűnhet – Balle azonban eddig sikerrel vette az akadályt, így reménykedve várhatjuk a folytatást.

Bráder Edina

Solvej Balle: A térfogatszámításról I.
Fordította: Bogdán Ágnes
Park könyvkiadó, 180 oldal, 4499 Ft

Solvej Balle: A térfogatszámításról II.
Fordította: Bogdán Ágnes
Park könyvkiadó, 200 oldal, 4499 Ft