Szeretem az olasz regényeket, legyen szó Elena Ferrante és Donatella Di Pietrantonio kitörni próbáló nőalakjairól, Paolo Cognetti hegyekben bóklászó, önmagukat kereső hőseiről vagy Alba de Céspedes magát felfedezni próbáló naplóírójáról. És szerettem Natalia Ginzburg családját is. Sokat kellett várnunk erre a családra, az 1963-ban Strega díjjal kitüntetett regény most először olvasható magyarul.

A Családi szótár a következtető figyelmeztetéssel indul: „A könyvben szereplő helyek, tények és személyek valóságosak. Nem találtam ki semmit; és ha regényírói megszokásból mégis kitaláltam valamit, azonnal azt éreztem, hogy törölnöm kell.” Így indulunk el megismerni Natalia Ginzburg és családja életét és rajtuk keresztül a XX. század egy szeletét. A figyelmeztetés ellenére a hangulat első perctől kezdve regényes, csak ott lappang a megtörtént események érzete a háttérben.

Családregényeket persze már láttunk sokat, de ami az elejétől fogva igazán érdekessé teszi Natalia Ginzburg regényét, hogy a cselekményt a családjában használt szállóigékre fűzi fel. Minden családnak megvannak a saját kifejezései és visszatérő mondatai, amelyek annak a maréknyi embernek egészen mást jelentenek, mint mindenki másnak a világon. Emlékek, történetek, emberek bújnak meg az unásig ismételgetett mondatok mögött.

Egészen könnyű belerázódni Ginzburg családjának visszatérő frázisaiba, hamar otthon kezdtem érezni magam Torinóban, a Pastrengo utcai lakásban. Szinte hallom, Beppino, a türelmetlen apuka felcsattanásait „busmankodásról”, „sükebókaságról”, „potyázásról” vagy arról, hogy ki mekkora szamár (az egyszerűség kedvéért elárulom: mindenki elég nagy szamár Beppino szerint). Ezeknek a morgós indulatoknak pontoz ellen optimista természettel megáldott, könnyen lelkesedő felesége, Lídia, dallamos felkiáltásaival, legyen szó a fasizmus bukásáról („Megyek, megnézem, áll-e még a fasizmus. Megnézem, nem buktatták-e meg Mussolinit.”) vagy a legjobb almafajtáról („Rossz? De hiszen ez carpandue!”) Ilyen szállóigék mentén rajzolódik ki a család és barátaik története, épül ki az emberek közötti viszonyrendszer és tárul ki az ablak a korabeli Olaszországra. A kapcsolatok és események láncolata olykor magától értetődő, máskor meg egészen komplikált. Ráadásul mintha Ginzburg annyira beleélné magát a mesélésbe, hogy elfeledkezik arról, hogy olvasói nem részesei a megénekelt kompániának.

Ettől néha olyan érzés olvasni a könyvet, mint amikor a nagyszülők mesélnek távoli rokonokról, vagy a faluban történt eseményekről.  Ezekben a történetekben alapvetés, hogy mindenki tudja, kicsoda a szomszéd fiának az unokatestvére. Tudod, az a szőke sapkás, mondják. Pedig tudja a fene! Így van ez a Ginzburgék körül felbukkanó rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel, foghegyről megnevezett közéleti személyiségekkel is. Az elveszettség érzetet az is erősíti, hogy a belibbenő karakterek hangsúlya igencsak dinamikusan változik. Néhol egy-egy mondatot, máshol komolyabb leírást kapnak, eltűnnek, majd újra felbukkannak, teljes természetességgel mozognak a szövegben, olyan könnyedén, ahogy az Umbertó király úton sétálgathattak a háború előtt.

Ebben a kavargó kapcsolati hálóban a legkevésbé megfogható szereplő azonban a szerző maga. Alakja, tervei és vágyai végig homályban maradnak, fontos életeseményei (mint a házasság) sem kapnak különösebb szerepet, mintegy mellékesen említődnek csak meg. Eltakarják őt a szűk család és a nagy világ történései, amelyek lehetnek bármilyen örömteliek vagy nyomorúságosak, sztoikus nyugalommal jelennek meg a lapokon. Indulatai az egyes szereplőknek, nem pedig az elbeszélőnek van. Natalia Ginzburg karakterének elmosódása nem kéne, hogy meglepetésként érje a figyelmes olvasót, mert még erre is figyelmeztet minket az előszóban. „Nem sok kedvem volt magamról beszélni.”

A Családi szótárt tekinthetjük rendhagyó memoárnak, vagy éppen rendhagyó családregénynek is. Ginzburg az utóbbi besorolást favorizálta, hiszen az emlékezet csalóka, „sokszor csak halovány visszfénye” a megélt dolgoknak. Tekintsük azonban bármelyiknek, Ferrante, Céspedes és Di Pietrantonio kedvelőinek kötelező olvasmány.

Vincze Dóra

Natalia Ginzburg: Családi szótár
Fordította: Todero Anna
Park Könyvkiadó, 288 oldal, 5499 Ft