Léteznek alkotók, akik saját korukban túl gyorsan vagy egyszerűen csak túl nagy népszerűségre tesznek szert, így aztán a későbbi korszakok szinte törvényszerűen mellőzik őket – vagy azért, mert az éppen regnáló hatalom lecsap rájuk és ellehetetleníti őket; vagy pusztán szépen lassan alábbhagy tündöklésük. Ez történt Alba de Céspedes-szel is, aki a harmincas évek Olaszországában a regényírás mellett népszerű újságíróként is tevékenykedett –  kétszer is börtönbe zárták antifasiszta tevékenysége miatt, több regényét pedig betiltották az országban. A háború után Párizsba költözött, és hiába számított igencsak sikeres írónak, mégis közel 70 év kellett ahhoz, hogy újra felfedezzük munkásságát és annak jelentőségét. Azt, hogy ez megtörtént, Elena Ferranténak köszönhetjük, aki az ő regényeit említette legnagyobb inspirációi között. Így kerülhetett polcunkra egyik leghatásosabb regénye, a Tiltott füzet, végre magyar fordításban is.

A kötet első lapjain Valeria, a negyvenes évei elején járó háziasszony olyat tesz, mely korábban soha még csak fel sem ötlött benne: egy napsütötte kirakatban meglát egy naplót, és hirtelen felindulásból azonnal meg is veszi azt. “Rosszul tettem, hogy megvettem ezt a füzetet”, írja rögtön az első mondatban, “nagyon rosszul. De késő bánat. Azt se tudom, mi vitt rá, véletlen volt. Soha nem gondoltam arra, hogy naplót írjak, már csak azért sem, mert a naplónak titokban kell maradnia, így hát el kellene rejtenem Michele meg a gyerekek elől.”

Ez a kezdőmondat máris sokat elárul Valeria életéről. A nő ugyanis annyira átlagos, hogy szinte láthatatlan; rögtön el is felejtenénk, ahogy elhaladt mellettünk az utcán. Hosszú évek óta tartó házasságban él egy kis, mindig makulátlanul tiszta lakásban két gyermekével, akik mindketten éppen arra készülnek, hogy végre önálló életet éljenek. Az egyetlen, ami megkülönbözteti őt az utca többi családanyájától, az anyagi helyzete: Valeria ugyanis kénytelen állást vállalni a háztartás vezetése mellett, hogy kijöjjenek. Ez az egyetlen, amely belerondít a gondosan felépített tökéletes családi képbe, és bár Valeria valahol belül úgy gondolja, hogy nagyon is jól dolgozik, sőt, néha még talán fontosnak is érzi munkáját; mégis, a puszta tényt, hogy dolgozni kényszerül – a lányán kívül, de erről majd később – mindenki szégyenként éli meg.

Ahogy Valeria is szégyenként éli meg a naplót, mely végül mindennapjai kísérője lesz. Már pusztán ez is gyanút kelthet az olvasóban, aztán ahogy olvassuk a bejegyzéseket nap mint nap, egyre többet értünk meg a nő helyzetéből és arról, milyen szerepet tölt be ez az egyszerű használati tárgy az életében. Kezdetben a beírások leginkább csak az aznapi történések, tennivalók listázásából állnak – ki mit csinált aznap, mit főzött ebédre, milyen rejtekhelyet talált ki a naplónak –, azonban ahogy haladunk előre az időben, úgy kúsznak be egyre inkább önreflexiós elemek is, ahol Valeria a saját életéről rögzít megfigyeléseket vagy von le következtetéseket. “Ahogy újraolvasom a tegnap írottakat, fel kell vetnem a kérdést, nem aznap indult­e változásnak a jellemem, amikor a férjem először szólított játékosan „anyának”.” – írja például egy ponton, és ebből a kijelentésből egy olyan gondolatfolyam indul el, melynek a végén ráébred, hogy egy ideje már elvesztette a nevét. Senki sem szólítja ugyanis Valeriának, a családból mindenki ‘anya’-ként hivatkozik rá, a munkahelyén a férjezett vezetéknevén szólítják, saját anyja egy becenéven emlegeti; és már férje sem szólítja keresztnevén, pedig ő volt valaha az egyetlen. Milyen identitása lehet annak, akinek a saját nevét is elvették?

Lassanként ráébredünk, mennyire mindentől van még megfosztva Valeria – részben persze önálló döntései következményeként, részben pedig a körülmények áldozataként. A leginkább talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a vékony kis naplót leszámítva, semmije sincs, ami sajátja lenne. Nincs egy saját zuga, ahová elvonulhatna a lakásban, ha némi egyedüllétre vágyna, így mindennap rettentően megküzd azzal a kérdéssel, hogy vajon hova rejtse a füzetet, ahol a többiek biztosan nem találják meg. Nincs már neve, és most, hogy lassan a gyerekek is a saját útjukra lépnek és kirepülnek, már tulajdonképpen célja sincsen. Nem létezik már a szerelem, amely egykor férjéhez kötötte, kommunikációjuk kimerül a mindennapi operatív teendők vagy a vacsora minőségének megtárgyalásában. Nincs öröm az életében, egyetlen gyönyörűségét saját maga mártíromságában leli, amikor az egész napos sürgés-forgás után fáradtságra hivatkozva bújhat ágyba, és megelégedettséggel tölti el, hogy ma újfent eleget tett a tökéletes családanyáról benne élő képnek. És ahogy naplóírás közben egyre többet gondolkodik saját életéről, végül ő is eljut a minket foglalkoztató kérdéshez: ha ezeket a rétegeket szépen apránként lefejtjük róla, mi marad? “Ha negyvenhárom éves korunkban elveszítjük mindazt, ami a miénk volt, már nehéz újrakezdeni az életet.”, írja Valeria, és arra gondol, mégis ki ő, ha nem feleség és nem anya? Kicsoda maga Valeria?

A regény talán legtragikusabb vonása, hogy Valeria még a saját naplójában sem mer teljesen őszinte lenni magával. A kezdeti bejegyzésekben például még ragaszkodik ahhoz a kijelentéshez, hogy ő boldog. Nehézségekkel teli és fárasztó életet él ugyan, de boldog. Az önvizsgálat során eljut arra a pontra, ahol már ki tudja mondani, hogy nem elégedett az életével, sok elemével kapcsolatban viszont még így sem kockáztatja meg az őszinteséget – magának sem meri bevallani például férjével kapcsolatos érzéseit, vagy éppen ellenérzéseit lányával szemben. Ehhez ő maga adja meg a kulcsot egyik bejegyzésében: “Gyakran sóvárgok utána, hogy élő embert is a bizalmamba avassak, és ne csak ezt a füzetet. De egyszer sem voltam rá képes: a bizalmasság iránti sóvárgásnál erősebb volt az a félelem, hogy lerombolok valami olyasmit, amit húsz éven keresztül napról napra építettem, és ami minden javam.“ Az attól való félelem, hogy a kis füzet valakinek a kezébe kerülhet és ezzel lelepleződne, hogy a tökéletes család képe hamis, felülírja az őszinteségre való igényt a nőben.

Valeria ellenpontja a regényben lánya, Mirella, aki fiatal nőként pontosan azt az életet éli, amelyet ő szeretne. Még akkor is, ha ehhez a családja ellen kell szegülnie. A lány jogot tanul az egyetemen és egy ügyvédi irodában gyakornok – nem azért, mert rászorul a pénzre, hanem mert elhivatott a szakma iránt és hisz abban, hogy életeket változtathat meg vele. Bámulatos éleslátással szemléli a világot, és ijesztően pontosan méri fel saját helyzetét illetve lehetőségeit a társadalomban. Talán ő az egyetlen, aki átlát saját anyján is, melyet egy ponton közöl is vele: “Látod, anya, ez háborít fel. Te azt hiszed, muszáj mindenkit kiszolgálnod, engem is. És így szép lassan a többiek is elhiszik, hogy tényleg így van.” Mirella pontosan látja azt is, hogy egyetlen esélye a kitörésre jól férjhez menni, mert csak így érhet el mindent, amire vágyik. És mivel ő, anyjával ellentétben nem szégyelli saját ambícióit és vágyait, így nem csinál titkot abból sem, hogy egy nála idősebb, házas ügyvéd szeretője, akivel a jövőben is együtt kíván dolgozni. Mirella a megtestesítője mindannak, ami valaha Valeria is lehetett volna: modern gondolkodású, önálló nő, aki tudja, mit akar, és ahhoz mérten éli életét is.

Fia, Riccardo azonban éppen ennek az ellentéte – ha Mirella az, akinek gondolkodása és sorsa előremutat, Riccardo az, aki vasmarokkal kapaszkodik anyjába és visszahúzza. A fiú nem képes arra, hogy eléggé felnőjön a nagy feladathoz, melyet felnőtt életnek hívunk; és ritkán képes arra, hogy meghozza saját döntéseit. Ha pedig falakba ütközik, szüleitől várja, hogy megoldást találjanak problémáira. Valeria pedig örömmel is teszi ezt meg, hiszen ilyenkor arra kényszerül, hogy újra belebújjon az anyaszerepbe, és újfent körvonalakat szabhat saját létezésének. És végül ő lesz az, aki átgondolatlan tettei következményeként végül letöri Valeria szárnyait, mielőtt még esélye lenne valójában kibontani őket.

Alba de Céspedes regénye lenyűgöző, korát jóval megelőzően mutatja be a nők társadalmi helyzetét, illetve a generációs váltásban szemben álló két felet: a hagyományos női szerepet tisztelőket és az azt már megtagadókat. Talán Valeria hite is emiatt kezd meginogni saját mindennapi hazugságaiban – hiszen apránként szembesül az ellenpéldával is. Tragikus figyelni, ahogy a nő mégis napról napra képes meggyőzni magát arról, hogy márpedig ez a valóság; és de Céspedes nagyon is pontosan rávilágít arra, hány nő zárta magát börtönbe a saját maga által emelt falakkal. A mondanivalóját csak megerősíti különleges stílusa, mely egyszerre érzelmes és tárgyilagos – Valeria gyötrődéseit ugyanúgy megéljük, mint ahogy objektíven szemlélhetjük gondosan rögzített megfigyeléseit saját magáról. De mondhat-e valamit a mai olvasónak egy könyv, mely az ötvenes években a nőknek a társadalomban betöltött szerepéről és annak elutasításáról szól, tehetnénk fel a kérdést. A válasz pedig igen, nagyon is – a saját megteremtett valóságunkba burkolózás és a saját életünkkel kapcsolatos kognitív disszonancia soha fel nem oldása továbbra is egy generációkon átívelő probléma. De Céspedes nem fest pozitív képet és nem tár elénk megoldást, ő pusztán azt javasolja, hogy ne úgy éljük életünket, mint Valeria: láthatatlanul.

Bráder Edina

Alba de Céspedes: Tiltott füzet
Fordította: Kürthy Ádám András
Park Könyvkiadó, 324 oldal, 4299 Ft