Bereményi Géza kapja idén [2021] a Győri Könyvszalon kortárs magyar szépíróknak járó alkotói díját. Interjúnk ez alkalomból készült.

– Idén már a harmadik elismerést kapja – a Libri Irodalmi díjat szakmai zsűri ítélte oda önnek, megkapta a Magyar Filmakadémia életműdíját, a Győri Könyvszalon alkotói díja pedig az olvasók elismerését tükrözi –, amelyekhez ezúton is gratulálunk. Mit szól a díjakhoz?

– Örülök nekik.

– Filmrendező, forgatókönyvíró, író – foglalkozása így van felsorolva a Wikipédián.

– Igen, de ez nem követi a sorrendet az életemben, mert én íróként indultam, 1970-ben. Huszonhárom éves koromban jelent meg egy novelláskötetem, és azután tértem át más pályára. Közben azért írogattam novellákat, nem olyan nagy meggyőződéssel, mint eleinte.

– Hogyan gondol vissza a pályakezdésre?

– Igazából arra emlékszem, hogy miért hagytam abba egy időre az írást. Nem tetszett az irodalmi közeg, bevallom, és nem feszített úgy a mondanivaló, hogy makacsul akkor is írtam volna tovább. Mondjuk négy-öt évig tartott a szünet, de ezek nagyon fontos évek. A húszas éveim vége felé kezdtem ismét írni.

– Közben mit csinált?

– Az egyetem végeztével elmentem a Pannónia Filmstúdióba, szinkrondramaturgnak. Egy ismerősöm, egy fiatal költő szólt, hogy szinkrondramaturgokat keresnek, akik szájmozgásra írnak magyar szöveget meg feliratoznak filmeket.

– Akkor kezdett a filmhez közel kerülni?

– Nem, nem, akkor egy fontosabb esemény történt az életemben. Alighogy felhagytam az írással, találkoztam Cseh Tamással. Még sose hallottam énekelni, de fölajánlottam, hogy szívesen írnék neki dalszöveget. Már gyerekkoromban nagyon szerettem a dalszövegeket – az udvarban, ahol laktam, mindig énekeltek az asszonyok. Hallottam a nevét, tudtam, hogy rajztanár és azon kívül indián játékot játszik nyaranta, meg hogy énekelget angol szövegeket, azt is inkább magának. Egy vendéglőben találkoztunk, bemutatkoztam, mondtam, író vagyok, és szívesen írnék neki dalszöveget. Bizalmatlanul nézett rám, mert akkoriban volt dolga a belügyminisztériummal – március 15-i tüntetéseken vett részt, és kihallgatták. Rendőrségi ügynöknek gondolt. Hogy bizonyítsam az ellenkezőjét, mutattam a könyvemet, és mondtam, hogy engem Bereményi Gézának hívnak, a könyv hátoldalán lévő fényképem igazolt. Pontosan tudtam, mi zajlik le benne, akkoriban a rendőrségi megfigyelés ismert volt a fiatalok körében. Ő eltolta a könyvet, mondván, hogy nem olvas. Kérdeztem, miért nem? Azt mondta, felzaklatja idegileg. Elutasító, tartózkodó volt. Aztán másnap délutánra sikerült kicsikarnom tőle egy időpontot és a lakcímét, fölmentem hozzá. Kértem, játsszon egy dallamot a gitárján, mert úgy tudok írni. Akkor eljátszott egy dallamot, én megírtam a szöveget, elétoltam és mondtam, énekelje el. Elénekelte, és akkor már kezdett másképp nézni rám.

– Ez melyik dal volt?

– Az ócska cipő című dal. Tudom kívülről: „Az ócska cipőt egy este már oly vastagon lepte a sár, hogy végül megállt, csak bámult Désiré. Desiré így suttogott: Istenem, istenem! Micsoda vidék! Micsoda egy ócska vidék! A cipőm milyen ócska már. Épp egy kocsma előtt gondolt arra Desiré, mit is mondott Antoine, tán egy éve lehetett: Ne bámulj bambán, ha esik az eső, az eső. Jól van - gondolta Desiré - továbbmegyek.” – utána lalázás következett az eredeti dallamban is.  Kosztolányi Dezső ismert becenevéből vettem a Désiré nevet, a dallam francia sanzonszerű volt. Majd másik dallamot kértem, egy másik szöveget is írtam neki. Késő este lementünk a környékbeli eszpresszóba, a pult mögött már csak egy Tündike nevű lány volt, kockacukorral kezdett dobálni minket. Vajon melyikünket dobálja? – ez volt az első vitánk. Megkérdeztük Tündikét, diplomatikusan válaszolt: mind a kettőtöket. Visszamentünk a lakásra és közöltem, hogy én ide szeretnék költözni. Akkor megint bizalmatlan lett a Tamás, de azt mondta, jó. Másnap hoztam nejlonzacskóban a holmimat, egy matracot a sarokba tettünk és azon túl vagy két évig ott laktam, azalatt rengeteg dalt írtunk, de kikötöttem, hogy nagy nyilvánosság előtt nem énekelhet, mert akkor – úgy mondtam – elkurvulunk. Beleegyezett, de később elkezdte forszírozni, mert egyre többen biztatták, meg mindenféle ajánlatot kapott. Kimentünk Párizsba – ez hozzá tartozik a kapcsolat történetéhez –, és amikor lejárt a magyar turistáknak járó harminc nap, Tamás közölte, ő nem megy vissza Magyarországra. Erre én hidegen azt mondtam, jó, Tamás, te maradj itt, én hazamegyek. Erre ő: Nem is kérdezed, hogy miért nem akarok hazamenni? Nem, de ha akarod, mondd meg! Csak akkor megyek vissza – válaszolta, hogyha nyilvánosság előtt énekelhetek. Hiába mondtam neki, Tamás, értsd meg, neked gyöngék az idegeid, te ezt nem fogod bírni, azt mondta, de, bírni fogom. Kénytelen voltam beleegyezni. Így mentünk be a 25. Színházba jelentkezni.

– Jó kis történet! Meg is írja a Magyar Copperfield folytatásában?

– Meg, persze.

– Hogyan vált a műfajok között?

– Amikor megjelent a kötetem, nagyon kevés volt az új író, különösen a fiatal. Felkeresett egy vidéki kisvárosban élő mérnök, Lengyel Pál, akinek amatőr társulata volt. Két darabot írtam nekik, azontúl játszottak. Az induló Kaposvári Színház keresett új embereket, nekik színdarabot kezdtem írni és szinte egy időben, Kézdi-Kovács Zsolt filmrendező is felkért, írjak neki forgatókönyvet, akármi jó lesz. Közben már Tamás fellépett Jancsó filmekben – írtunk a Jancsónak dalokat –, a filmesek is ajánlatot tettek nekem. Így lettem filmforgatókönyv író, majd később filmrendező.

– Tervez még filmet?

– Már nem, de egyre több könyvet írok. Legutóbb megjelent regényem, a Vadnai Bébi, az Azóta is élek című összegyűjtött novelláskötet és a Magyar Copperfield.

– Ez utóbbi regény lapjain az 50-es és 60-as évek magyar történelme az ön gyerek- és fiatalkorának perspektívájából elevenedik meg.

– A történelem brutális erővel mindig beleavatkozott már a gyerekkori életembe is.

– Elégedett azzal a korral, amiben élnie adatik?

– Erről még senki sem kérdezte a véleményemet, sőt még önmagam sem kérdeztem magamtól. Írással foglalkozom és a kort adottnak veszem, abból táplálkozom. Valamivel elégedetlen vagyok, valamivel nem, az élet többoldalú. Az élet nem megvetendő dolog, tehát nem elégedettség kérdése.

– Mi az, amit másképp tenne, vagy mi mást csinálna még?

– A prózaírást szeretném folytatni. Szerettem volna egy nyolcrészes tévésorozatot csinálni, nagyon jó műfaj, akár egy nagy epikai mű. Pályázatot is beadtam, de nem volt rá szükség, mert más kampányok vannak mostanában.

– Megkerülhetetlen mindenki életében a másféléves járványidőszak. Az íróknak nem volt egyértelműen rossz, mert lehetett otthon dolgozni…

– Meg az olvasóknak sem, mert sokat olvastak. Ezért volt szerencsém tulajdonképpen a Magyar Copperfielddel. Épp akkor tört ki a járvány, amikor kinyomtatták a könyvet. Úgy is lehet mondani, hogy a Magyar Copperfielddel betörtem a köztudatba. Talán a tekintélyes oldalszáma, súlya is közrejátszott; és azóta szívesebben olvassák visszamenőleg is a könyveimet.

Szepesi Dóra
Fotó: Debreczeni Fanni