Schipek Tamás nyugalmazott rendőr főtörzszászlós egy kötetben összefoglalta huszonegy év – különböző rendőrségi szakterületeken végzett – rendőri munkája emlékeit, és a vele együtt szolgáló bajtársaira is emlékezik. Az olvasó, aki csak az utcán lát intézkedő rendőrt, és nagyjából ennyi az ismerete a rendőrségről, az a könyvből megismerheti a rendőri munkát, ahogyan azt csak belülről lehet látni és megismerni. Schipek Tamással beszélgettünk a könyvéről.

– Édesapja katonatiszt volt, gyerekkorában szeretett háborúst játszani, hat évesen egy páncéloson fotózták, így, ezzel kezdődött? Vagy hogyan kezdődött? Hogyan lett rendőr?

– Igen, valamikor 6 évesen alakulhatott ki bennem a „katonai” dolgok iránti érdeklődés. Cegléden katonacsaládok által lakott házban laktunk. A Rákóczi út 19/C helyén régebben Kárpáti Aurél költő szülőháza állt. A helyi Úttörőházban kiskatonák felügyelete mellett sportoltunk, játszottunk és hanglemezeket hallgattunk. Műanyag játékkatonát vettem 1 Ft-ért a strand melletti Turi-trafikban, és persze anyukámnak Filtol cigarettát. Innen nem messze áll az I. és II. világháború elesett hőseinek állított emlékmű, melyen a szoborkatonák alakjait Mindenszentek napján csodálatosan világították ki. A nagy- és dédszüleim a XI. kerületben éltek. Anyai ágról, a dédim szobájában a dédpapa fényképe előtt állva sokszor töprengtem, haditengerész volt az I. világháborúban Fiuméban. Talán ezek a benyomások határozták meg sorsom alakulását. Rendőrré válásom története 1982-ben kezdődött, amikor az MN Térképészeti Intézetében polgári alkalmazott voltam, és megkaptam a behívóparancsomat Adyligetre. Örültem is, mert gondoltam magamban pestiként, ez jó közel van, aztán az alakulótéren történő szétválogatásnál elhangzott a nevem, és a pécsi határőrkerületiekhez kellett állnom. Ekkor már egy kicsit kezdett másként festeni a dolog. Siklósra kerültem, majd a kiképzés alatt jött a lehetőség, ha aláírok a rendőrséghez 5 évet, akkor rövid időn belül átminősítenek, és újból Budapesten lehetek. Aláírtam.

– Jó néhány évet még a rendszerváltás előtti rendőrségen szolgált, mire emlékszik a szocializmus utolsó éveinek rendőri munkájáról?

– 1987-ben, amikor központi állományban voltam, még nem érződött (legalábbis számomra), hogy „nagy” változások jönnek a következő években. Az igaz, hogy kialakult egyfajta „várakozás” az új, esetleges komolyabb változásokkal kapcsolatban. Sok mindenről keringtek gondolatok, például egy újfajta rendőri szemléletről, a polgárbarát rendőrség kialakulásáról, a jogok és kötelezettségek megváltozásáról, a nyitottságról. Ugyanakkor a technika és a fegyverzett korszerűsítéséről is. Én igazából ekkor el voltam foglalva Enrique Parejo Gonzales kolumbiai nagykövet védelmével. Természetesen, ekkor még nehezen tudtam elképzelni, hogy hogyan is fognak alakulni a dolgok Kádár János nélkül...

– A könyvben esik szó arról, hogyan szerezte meg a tapasztalatot, ami a szolgálat ellátásához nem árt, ha megvan. Hogyan tud „újoncból” tapasztalt profivá válni valaki? Persze, túl azon, hogy szerezzen minél több tapasztalatot…

– Mint minden szakmában, itt is rendkívül fontosak az elméleti és gyakorlati alapok megszerzése és elsajátítása. Kezdőként nagyon sokat jelentett a gyakorló szolgálat, amikor tapasztalt rendőrök mellett láttam el feladatokat. Ennek során bizonyos okok miatt nem engedélyezték a lőfegyver viselését. Talán túl fiatalnak tartották az állomány egy részét, bár pont a határőrségnél, és persze az akkori szabályzók alapján, a rendőrségnél is nagyobb teret adtak a jog- és szakszerű fegyverhasználatnak. Félhettek a vezetők, hogy sok „esemény” lesz. Kétségtelen, hogy az egyenruhában történő közterületi „viselkedést” tanulni kellett. Ki kellett nőni a „fakabát”-ból. Udvarias, ugyanakkor határozottan fellépő rendőrökre, nyomozókra volt és van szükség most is. Sok esetben alkalmaztunk figyelmeztetést, amikor úgy véltük, hogy bírság vagy feljelentés helyett ez az intézkedés meghozhatja a kellő eredményt. Minden egyes szolgálat más és más intézkedéssel, eseménnyel szembesített. Tanultam a saját és mások hibáiból. Amikor a kommandónál Szórádi István egységéhez kerültem, akkor sokszor láttunk el civilruhás figyelő szolgálatokat Budapesten.  Beépülve-települve jelen voltunk különböző helyszíneken és intézményekben, ahol sohasem tudhattuk, mi is fog történni, illetve közvetlenül bennünket is érni. Így például vártunk betörőket, és gyilkos felbukkanását is, vagy éppen a börtönből megszökött személyt. Alapjaiban itt tanultam meg a „túlélés” alapszabályait. Ez az időszak nagyban hozzájárult ahhoz, hogy amikor letelt az 5 év, tovább maradtam. Valójában 10 év eltelte után éreztem úgy, hogy bármilyen szituációban, eseményben biztosan megállom a helyem, akár egyedül is. Vannak alapvető intézkedéstaktikai elemek, melyeknek be nem tartása vezet általában a rendőrt ért baleset vagy támadás bekövetkezéséhez. Később mentorként igyekeztem az általam tanult és megélt helyzetekre felkészíteni a hallgatókat. Csak néhány, fontos gondolat: társamat mindig kellően biztosítom bármilyen támadással szemben, soha nem hagyom magára, közlekedési ellenőrzésnél is körültekintően járok el, ha nem elégséges a rendőri erő megvárom a segítséget-erősítést. Ezek a sarkalatos pontok, amikor józanul mérlegelni kell. Egy esetleges hibás döntés végzetes lehet. S persze van, amikor már nincs idő, és azonnal dönteni kell. S hogy az rossz vagy jó döntés volt, majd megítélik az arra illetékesek. A fiatal rendőrökben benne van a „kalandvágy”, dolgozik az adrenalin. Hiába mondtam el többször is a helyszínre érkezés előtt, hogy kinek mi lesz a feladata, csak azért sem azt csinálták. Ez néha nagyon rosszul sülhetett volna el. Mire azt mondták: én az ilyen akciók közelében akarok lenni, ezért jöttem rendőrnek. Nem értették meg, hogy még nem eléggé felkészültek a veszélyesebb helyzetekre. Mondtam is: én a szüleidhez nem szeretnék becsöngetni...

– A rendőrségen belül nagyon sok szakszolgálat, szakterület létezik, megírta, hogy sokat kipróbált ezek közül. Melyek voltak ezek a területek, és közülük melyiket kedvelte leginkább?

– A rendőrségnél eltöltött időszakom alatt négy szakterület volt, ami igazán tetszett. Az egyik a terrorelhárító akciószolgálatnál a mesterlövész beosztás, a másik a bűnügyi nyomozó, az ügyeletes tiszti, valamint a körzeti megbízotti feladatkör. Mindegyiknek megvolt a nekem kedves oldala. Kommandósként olyan lövészeteken és feladatokon vehettem részt, amit más rendőr nem él át. Nyomozóként, amikor nem íróasztalnál, a „kézben” lévő ügyeimmel foglalkoztam, akkor „portyázásokban” vettem részt éjszaka. Ez tele volt izgalmakkal, mert ha úgy hozta a sors, akkor a szomszédos kerületeknek is segítettünk. Ügyeletes tisztként sokszor kerültem nehéz helyzetbe, és döntést kellett hoznom. Akkor is, amikor a központi ügyelet sem tudott nekem segíteni, s utána indokolnom kellett a döntésem jog- és szakszerűségét. Nem szerettem azokat, akik adott helyzetben nem tudtak dönteni, és parancsot, majd később utasítást kiadni kényes helyzetekben és helyszíneken. Körzeti megbízottként, ami végül is összességében 10 évet tett ki a 21 év szolgálati időmből, megtanultam az állampolgárokkal történő jó kapcsolattartást. A munka megtanított a lakóhelyi közösségek megbecsülésére, és a polgárbarát szemlélet kialakítására.  Természetesen a súrlódások, problémák és intézkedések nem voltak elkerülhetők. Ezeknek nyilván megvoltak az alapvető okai. Örültem, ha másokon segíthettem!

– Visszaemlékezéseit a különböző szolgálati területek ellátása során megesett történetek leírásával színesíti. A sok-sok történetre ilyen részletesen emlékezni kiváló memóriára utal – vagy naplóírásra. Írt-e naplót a szolgálati évek alatt?

– Talán úgy 2002 felé jött a gondolatom, hogy a fiamnak leírom az elmúlt rendőri időszakom alatt átélt-megélt dolgokat, mintegy nyomot hagyva a tevékenységemről. Ekkor még nem gondoltam, hogy könyv lesz belőle. Később, 2019-ben, édesanyám halála után készíttettem pár példány keményborítós könyvet, mely nem kapott nagy nyilvánosságot, csak a szűk családon belül maradt. Ez volt valójában az alapkönyv. Ettől eltekintve, a mai napig szó szerint emlékszem a különböző sablon jegyzőkönyvek figyelmeztetéseire, illetve a határozatok tartalmi szövegeire is. Ezeket tudni kellett, ugyanúgy, mint a rendőrségi törvényt és a szolgálati szabályzatot is. A különböző törvényekről, valamint a KRESZ-ről már nem is beszélve. Az események, intézkedések többsége nem felejtődött el, bár vannak, amik kimaradtak a könyvből, és volt kollégáim emlékeztettek rájuk. Véleményem szerint egy könyv sohasem készül el, de valamikor le kell zárni.

– Ha már szóba kerültek – az igazán csattanós véget érő – sztorik, amelyek különlegessége, hogy ráadásul a valóságban történtek meg, kérem, csináljon kedvet a könyv elolvasásához az interjú olvasóinak a legjobb története elmesélésével.

– A legjobb sztori kérdése mindig olyan érdekes, mert ugye vannak a jó és a rossz szereplők...Van két történet, ami nem került bele a könyvbe, de csak azért, mert valahogyan elfelejtettem s mostanában jutott eszembe. Nyár volt, 1989. Nyomozói portyára indultunk éjszaka az egyik kollégámmal. Felvettük a szürke színű, AI rendszámos autót, és 22 óra körül elindultunk. Azért ilyenkor, mert általában addig nemigen volt várható betörés elkövetése. Amikor csendesedni kezdett a város, szépen róttuk lassan az utcákat. A középső Ferencvárosban éppen a Liliom utcában jártunk, amikor a jobboldalon parkoló autók felől egy fémes csattanást hallottunk. Fék, fényszórók fel, és látjuk, hogy egy alak rohan az Üllői út felé. Kiugrottam és utána szaladtam, s közben kiáltottam, hogy „állj rendőrség”! Nem állt meg, s közben a Ferenc körúti aluljáró felé rohant. Leérve láttam, hogy a metró felé szalad, s én is utána. A mozgólépcsőn lassabban haladtam, ezért felugrottam a köztes részre, és ott futottam le. A szalag aljához már együtt értünk, s mint a filmekben ráugrottam. Olyan “Belmondósra” sikeredett, aztán a fémmel bevont oszlopnak támasztottam, és megbilincseltem. Ekkor ért le a társam. Visszasétáltunk, de nem volt beszédes a fiatalember, viszont a Liliom utcai helyszín annál inkább. Egy parkoló Lada mellett ott volt egy csavarhúzó, mellyel a pillangó ablakot „valaki” kifeszítette.
A másik eset 1990 őszén történhetett, ha jól emlékszem, egy hűvös éjszakán. Ügyeletes tisztként láttam el szolgálatot a BRFK IX. kerületi Rendőrkapitányságon. Éjjel, talán fél 3 körül csörrent meg a szürke segélyhívó telefon. Felvettem, és egy férfihang elmondta, hogy riasztó hangjára ébredt, ami a Ferenc körúti ékszerüzletből jön, mert a kirakatból valakik vélhetően ékszereket pakolnak ki. Mondtam neki, hogy maradjon velem vonalban, s közben utasítottam két gépkocsizó járőrömet, hogy kéklámpa és sziréna nélkül menjenek a helyszínre.  A telefonvonal másik végén lévő személy elmondta, hogy melyik irányba távoznak az elkövetők. Kérdeztem tőle, hogy milyen ruházatban vannak, és továbbítottam az információkat a járőröknek, innen már a továbbiak formaságnak tűnhetnek. Rövid, néhány perces volt az egész bűncselekmény, de egy állampolgár segítségével még a helyszín közelében sikerült elfogni az elkövetőket.

– Olvasóként egyetlen kritikám a könyvet érintően, hogy nagyon sok olyan történet, epizód, részlet van benne, amelyről alig tudunk meg valamit, a szereplőiről, a hátterükről, a motivációkról, pedig nagyon is kíváncsiak lennénk rá. Miért van ez az „elhallgatás”?

– Igen, az elhallgatás bizonyos részekről, történetekről tudatos, mert a valóság sajnos egyrészt, még mindig mély sebeket téphetne fel, másrészt a szolgálati és államtitok kérdése miatt jelentene problémát. Mindamellett, hogy adat- és titokvédelmi kérdéskörben minden szükséges lépést megtettem. Nagyon sok eseménynél a titok fogalma eléggé tág, mert személy szerint nem tudok, nem tudhatok az ügyek ilyen jellegű minősítéséről. Természetesen, hogy jogsértést ne követhessek el, az ORFK mindenről tájékoztatva lett. A történetek között vannak olyanok, illetve érintőlegesen szerepelnek utalások, melyeket jobban nem szabad bolygatni, de a köz érdeke, egy fajta tájékoztatást megkívánva, motivált. Ezekből az apró „morzsákból” a szakma hozzáértő tagjai komolyabb következtetéseket tudnak levonni, de úgy vélem, a nem szakmabeli olvasóknak is érdekes lehet...

– Az erős bajtársi kötődéséről tanúskodik a könyv befejezése, ahol egy egész oldalon sorolja azokat, akiknek könyvével emléket kíván állítani. Ugyanakkor azért lehet utalásokat találni a szövegben arra, hogy voltak olyanok is, akik cserbenhagyták. Nekik nyilván nem akar emléket állítani, de mégis kérdezem: hogyan is van ez? Emberek „a jó vagy éppen a rossz oldalon”?

– Igen, a bajtársiasság az a közeg, amiben rendőrré váltam. Kötődöm minden egyes társamhoz, akivel együtt szolgáltam. Ez is örökre elkísér minket! Ezért sem szerettem volna kihagyni több volt és jelenlegi bajtársamat a könyvből. Időközben, sajnos már többen eltávoztak közülük. Így az egyik legjobb rendőr, akivel volt szerencsém együtt szolgálni: Koczka Gábor alezredes úr is. Igen, a könyv két oldalról szól, az egyik a jó, a másik a rossz. S persze vannak, akik valamilyen oknál fogva „cserbenhagytak”. Ez is kiderül a könyvemből. Nyilván nem akartam, és nem is lehet őket kikerülni. Van, aki már nem él közülük, de van, aki igen, köztük volt rendőrök is. Ők persze biztosan másként látják a leírtakat, de a valóságot, az eredeti indíttatásukat személyemmel szemben, sohasem merik nyíltan kimondani. Lehet, hogy elbújnának a „felsőbb” ukáz, vagy esetleg a politikai nyomás mögé. Bár a bíróságokon voltak, akik ennek egy részét előadták, de a jogerős ítéletek nem nekik adtak helyt. Tehát, ahogyan írtam, a „kép” akár össze is állhat. A helyszínt megszólaltattuk, s mindenki, aki elolvassa a könyvet, a bűnjelcímkékkel tűzdelt elváltozásokból, azok kiértékeléseiből levonhatja a végső következtetéseket.

Kovács Antal
Fotó: Könyvhét (A képek a könyv 2023. 11. 14-én történt bemutatóján készültek)

Schipek Tamás: Helyszíni szemle az árnyékvilágban
Szerzői kiadás, 220 oldal

A könyv kiadásában közreműködött a Kiss József Könyvkiadó Bookservice Könyvek szolgálata