Pál Dániel Levente író, költő, műfordító, cirkuszi dramaturg, a Petőfi Kulturális Ügynökség irodalmi szakmai igazgatója, a Magyar Kultúra lapigazgatója, és sorolhatnám még, bár talán nem is felsorolható minden titulus és tevékenység, amiben aktívan részt vállalsz.

– Jut időd ezek mellett az alkotásra?

– Igen, sőt, nagyon is! Volt kétszer négy, plusz egy cirkuszi premierem, dramaturgként, szövegíróként, meg ami még ilyenkor lenni szokott. Az érthetőség kedvéért azért a kettes szorzó, mert előbb a pandémia miatt csak online csináltuk meg, nyolc kamerával, majd nyáron élőben is, átrendezve. Füzy Anita és Kránitz Krisztián artistaművészek hihetetlen energiát mozgósítottak: négy önálló darab született, augusztusban már telt házzal játszottuk, a hatalmas érdeklődés miatt plusz egy játszóhetet is hozzáraktunk. Aztán megjelent idén egy szerbre és brazilra fordított verseskönyvem, meg Az Úr nyolcadik kerülete című novelláskötetem Egyiptomban, Portugáliában és Brazíliában. Aztán idén véglegesítettem és zártam le a Családon belüli erő című verseskötetem.

– Mesélnél róla, mióta érlelődik benned a téma és mikorra várható a kötet megjelenése?

– Körülbelül két-három évet dolgoztam rajta, ennek a különösen vidám, de mindenképpen fordulatos időszaknak a versei vannak benne. Szétmenő házasságok, elhidegülő családi viszonyok, megroppanó példaképek, elvesztett gyermekek utáni gyász, feléledő istenhit és megtalált felnőttszerelem, ilyen ügyek vannak benne. Jövő tavasszal jön ki a Kalligram kiadónál.

– Hogyan kapcsolódik a korábbi műveidhez? Továbbviszi azok „mondanivalóját” vagy esetleg máshová helyezi a(z elbeszélői) fókuszt?

– Amennyiben a mitizált alanyiságon van a fókusz, annyiban igen. Élek tovább, néha hiába, néha nem hiába, és ezeket rögzítem. A pillanatképekből néha egy metafora vagy jelző lesz, máskor egy egész versszöveg. „volt, hogy szerelmi bánatomban a szír határig szöktem át, / csempészekkel hosszan alkudoztam, s egy rossz vicc miatt / térdepelve néztem gépfegyverek rovátkolt puskatusát” – így kezdődik Annyira nem hiába című versem, körülbelül tíz évvel ezelőtti eseményekből indulva ki. Akkor ment szét az első házasságom, és úgy gondoltam a szerelmi bánatra a legjobb terápia, ha megpróbálok Libanonból átszökni a polgárháborús Szíriába. Inter alma silent musae, fegyverek közt hallgatnak a múzsák, írja Cicero, gondoltam, fordítva is igaz: fegyverropogás közben kitörlődnek a szív ügyei. Az isteni szerencsén múlt, hogy az utolsó pillanatban, egy erdei ösvényről, zuhogó esőben végül visszafordultam, a határmenti települést, ahová indultunk és éjszakáztunk volna a szúfik vendégszeretetét élvezve, hajnalra egy tankhadosztály rohanta le.

– A hétköznapi teendőid listájába belegondolva egy Rilke idézet villan be az Iniciálé soraiból, „s végül mindenből rádragyog, ezernyi árnyalatban”, ahogyan a teendőid sorából is átragyog az irodalom, a művészet és a kulturális élet iránti jobbító tenniakarás. Mesélnél kicsit ezekről a projektjeidről?

– A cirkuszba hat évvel ezelőtt léptem be, s nagyon egymásra találtunk Fekete Péterrel, hatalmasakat álmodtunk, és sorra jöttek az azóta is emlegetett premierek: Atlantisz gyermekei, Lúdas Matyi, satöbbi. Az irodalmi közegből átköltözni ide: igazi felszabadító élmény volt. Azóta is az minden alkalommal, amikor bemegyek vagy bent ragadok egy este. Igazi jó, második család, második otthon.
A Petőfi Kulturális Ügynökség egy menedzseri munka. Mielőtt Demeter Szilárd PIM igazgató lett, rengeteget agyaltunk azon, hogy mit lehetne kezdeni a magyar irodalom népszerűsítésével, a minél szélesebb olvasói rétegek érvényes megszólításával. A sok ötletelést aztán a kinevezése és a sorra érkező lehetőségek követték: az alkotás mellett elég jó szoktam lenni rendszerek átlátásában, tervezésében, szükség volt az agyamra és az energiáimra, próbálok ebből minél többet kihozni. Remek csapattal, szép eredményekkel.
Ennek egyik „gyermeke” a Magyar Kultúra is, a csodás Bonczidai Éva főszerkesztővel és a zseni Németh Dániel tipográfussal mindent bele igyekszünk rakni, amit csak tudunk. Témákban, vizualitásban, gondolatban és formában. Talán, őszintén remélem, nem csak egy havi megjelenésű magazin lesz ez, hanem valóban maradandó érték.

– Változott-e a kulturális élet, alkotói folyamatok, könyvkiadás az elmúlt időszak karantén zártságának hatására?

– Mi nem változott? Az egész élet megváltozott. A kulturális élet talán a legjobban. Hiszen akkor megy a civil ember kultúrát fogyasztani, amikor éppen szabadideje van. A kulturális élet legtöbb képviselője, főleg az előadói szektorban, akkor kezd dolgozni, amikor más pihen. Amikor minden bezár, amikor mindenkinek otthon kell maradnia, üresen maradnak a nézőterek. Marad persze a zene, a film, a könyv, otthon, egyedül is. Maradt is, gondolom, ahogy én is, úgy más is, végigolvastuk és végignéztük a listáinkon szereplő regényeket és filmsorozatokat. Hogy teljen az idő, és legyen már vége. Közben persze nyugalom és csend telepedett az emberre – ezzel családos ismerőseim azonnal vitába szállnának... –, és elő lehetett venni a félig kész kéziratokat, befejezni szépen, ami korábban elmaradt a millió rohanás és kapkodás közepette.

– Mit emelnél ki, mi volt a legértékesebb hozadéka az évnek?

– Nehéz összehasonlítani, sűrű és aktív év volt. Mintha 1945 augusztusának első napjaiban piknikezni indultam volna Hirosima és Nagaszaki közé.

Illényi Mária
Fotó: Debreczeni Fanni