Az olasz Paolo Cognetti nagysikerű Nyolc hegy című regénye után újabb regénye olvasható magyar fordításban: A magányos farkas boldogsága ismét a hófedte csúcsok kegyetlen, mégis megkapó világába kalauzolja az olvasót.

A kiábrándult író, Fausto válása után visszatér gyerekkora helyszínére, a Monte Rosa hegyre, ahol aztán egy piciny üdülőfaluban, Fontana Freddában telepszik le. Hogy mi vonzza éppen ehhez a helyhez, azt nehéz megmondani – a síszezonon kívül a település üres, mindössze maroknyi ember lakja, az élet pedig egyáltalán nem egyszerű ezen a tájon, ahol nyaranta a gleccserek névadó jéghideg vize csorog át a hegyről. Fausto azonban marad, valószínűleg leginkább pusztán azért, mert maradni akar, csöndes egyedüllétében szemlélve a település lakóit és az életritmusukat diktáló, őket körülvevő természetet. Amint elfogy a pénze, elszegődik a helyi étteremtulajdonosnő, a beszédes nevű Babette mellé szakácsnak. Így lesz ő a szakács, aki nem szakács; a közösség kitörölhetetlen tagja.

Fontana Fredda lakói ugyanis két világosan elkülöníthető csoportra oszlanak. A hegyek szerelmeseire, az igazi hegyi emberekre, akik csakis valamiféle makacs elszántságból, és valljuk be, szerelemből maradnak a hegyen. Akik nem esnek kétségbe, ha hó temeti be az ajtót, és nem tudnak kijutni házukból; akik tudják, melyik sebes patak vize a leghidegebb és hol szeretnek az állatok a leginkább inni; azok, akik maradnak akkor is, amikor senki más nem. A másik csoport pedig az átutazóké. Azoké, akik beleszeretnek a hegyekbe, a romantizált hegyi életbe, és amikor szembesülnek a valódi, hideg és kemény, legtöbbször magányos életvitellel, mégis visszatérnek korábbi helyükre. A tékozlók, akiket a valódi „hegyi emberek” közössége egészen addig árgus szemekkel figyel, míg be nem bizonyosodik, végleg elmennek-e.

A regény szereplői is mind egy-egy kategória képviselői: Santorso, a mokány helyi mindentudó, aki a vadászaton és az erdészen át nagyjából mindennel foglalkozott már, amire lehetősége adódott, a hegyi ember tökéletes megtestesítője. Keveset szól, ám akkor velőset, érzelmeit mélyen elrejti páncélja alá és még akkor is nehezen kér segítséget, ha az élete múlik rajta. A másik oldalon pedig ott áll Silvia, az új, huszonéves pincérnő, aki „nem az a fajta lány volt, akit a hegyi emberek között látni: fiatal, vidám, világjáró típusnak tűnt. Ahogy a polentát és a hurkát vitte, az mintha az idők változásának jele lett volna, mint az évszakon kívül nyíló virágok vagy a farkasok, amik állítólag visszatérnek az erdőkbe.” A következő évszakot már nem is itt tölti, kalandvágya még magasabbra hajtja, egy magashegyi menedékházba.

Fausto a két világ között imbolyog, két szerelme két irányba húzza: a hegy maradásra bírná, Silvia kalandra buzdítaná – vívódásának központi kérdése pedig az, hogy hogyan jönne ő, meghasonlott író ahhoz, hogy ilyen életre kárhoztasson egy csupa energia fiatalt, akinek sűrű haját a kandalló előtt kell fésülgetni minden hajmosás után, ha azt szeretné, hogy megszáradjon?

Nem teljesen tisztességes egy író művét kizárólag az azt megelőzőhöz hasonlítani, azonban jelen esetben a két regény megköveteli. Fausto vívódása a két szerep között szinte mintha leképezése lenne a Nyolc hegy két karakterének, a világlátó Pietrónak, aki későn ébred rá arra, mennyi mindent adott neki a hegy és a tősgyökeres hegyi ember Brunónak. Azonban míg a Nyolc hegyben ezt a dilemmát végigkíséri egy filozófiai kérdés is, miszerint ki ismeri meg jobban a világot, aki elmegy vagy aki marad; A magányos farkas boldogságában ilyenről nem esik szó, inkább olyan, mintha a dolgok történnének a maguk lassú folyásában, azonban különösebb jelentőség nélkül. Aki elmegy, az elmegy, és lába nyomát majd elmossa a tavasszal lezúduló jeges gleccservíz. Talán azért, mert ebben a kötetben nem kerülünk annyira közel senkihez, mint a Nyolc hegy szereplőihez, ahol nemcsak egy életre szóló, mindent kiálló barátságnak lehetünk tanúi, hanem egy apa és fiú igencsak bonyolult kapcsolatába is beleláthatunk. A magányos farkas boldogságában is megteremtődnek ugyan ezek a kapcsolatok, és a kisregény legszebb pillanatai közé tartozik, mikor Fausto a jég és hó országában egy csákány segítségével felfelé kapaszkodik Silviához, hogy bebizonyítsa, ez nemcsak amolyan téli románc, nemcsak annyi a szerepe, hogy melegen tartsák egymást. De inkább csak felszínesen látjuk ezt is, kapcsolatukat félmondatokból szőtt, félig megírt párbeszédekből ismerjük meg.

Az egész történet mintha inkább egyfajta képeslapgyűjtemény lenne egy hegyi üdülőhelyről: be-bepillantunk egy-egy szereplő életébe, felemelünk és megforgatunk néhány érdekesebbnek tűnő elemet belőle, majd visszatesszük, és egy másik szereplővel folytatjuk. Tulajdonképpen itt is megjelenik szinte kivétel nélkül minden téma, melyet Cognetti már a Nyolc hegyben is tárgyalt, azonban jóval érintőlegesebben, mondhatni kidolgozatlanabbul. Nem végez élveboncolást a szereplőkön, pusztán elénk tárja a tényeket, és azt várja, hogy az olvasó maga dolgozza fel az élményt és vonja le következtetéseit. Bár ez sem teljesen igaz: ahogy a Nyolc hegyben is a hegyen maradók gyönyörű tragédiája érinti meg jobban az olvasót, úgy itt is a hegyi emberek felé billenti a lécet a szerző. Azt sugallja, hogy akik elhagyják ezt a vidéket (és ezek többnyire egyébként nők), azok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megbirkózzanak az igazi élettel a hegy oldalában.

A magányos farkas boldogsága tehát valószínűleg nem indít az előző kötethez hasonló lavinát, ám akinek a Nyolc hegy kedvére volt, az ebben sem fog csalódni. A lírai szöveg, a Fausto mindennapjait átitató csendes melankólia, mely még elégedettségében is jelen van; és mindenekelőtt a hegy, a hegy a maga minden gyönyörűségével és borzalmával, az illatozó fenyőerdőkkel és a gyilkos hógörgeteggel mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ideig-óráig az olvasó is vérbeli hegyi embernek érezhesse magát.

Bráder Edina

Paolo Cognetti: A magányos farkas boldogsága
Jelenkor Kiadó, 252 oldal, 3999 Ft