Michael Ende egyike a 20. század legsikeresebb német nyelvű szerzőinek, akit életében az irodalomkritikusok szinte teljesen figyelmen kívül hagytak, noha 1992-re könyveinek kiadott példányszáma elérte a 15 milliót. A német kritikusok sokáig „gyerek-firkász”-nak („Schreiberling für Kinder”) titulálták, és azzal vádolták, hogy műveivel menekülni próbál a valódi világból. Állítólag ezért is költözött jó időre Olaszországba. Életútja nem mondható éppen szabályosnak: sohasem volt jó tanuló, a második világháború bombázásait átélve a katonaság elöl elmenekült, majd színi iskolába járt, dolgozott filmkritikusként, első felesége ­– Ingeborg Hoffmann színésznő befolyása révén – írt politikai kabarét és drámákat, kevés sikerrel. Gombos Jim meséivel került fel a gyerekirodalom térképére, de az igazi dicsőséget – legalábbis az olvasók körében – a Momo, illetve A végtelen történet 1979-es megjelenése, és különösen a megfilmesítése hozta meg számára. Ő maga nem szerette a filmet, perelte és el is határolódott tőle. Rudolf  Steiner világszemlélete és pedagógiája, valamint emberközpontú szellemisége jelentős hatást gyakorolt a műveire. „Ende könyvei generációkat inspiráltak a teljesebb életre. Csodálói úgy érezték, a történetei mitikus allegóriák arról, hogy a lelketlenné váló modern társadalom bajaira a gyógyír a belső világunkban rejtőzik, amihez a kulcsot a gyermeki perspektíva őrzi” – írta róla a New York Times. A Rosszcsont Rodrigó és A végtelen történet című művek megjelentetése után a Móra Kiadó most új fordításban bocsátja útjára a Momót, amely közel harminc éve látott magyarul először napvilágot. A könyvről a fordítót, Győri Lászlót kérdeztem.

Találkoztál korábban már Michael Ende más műveivel?

A Momót nem ismertem, A végtelen történet című regény filmadaptációját viszont annak idején láttam a fiammal a moziban. Arra emlékszem, hogy Ende gyerekíróként volt elkönyvelve – ahogy említetted is – és bár nagyon tetszett a film, nem éreztem késztetést arra, hogy rögtön elolvassam a könyvet. Más szerzők érdekeltek akkoriban. A gyerekeim viszont olvasták és szerették is A végtelen történetet. Amikor megkaptam feladatként a Momo fordítását, körbenéztem a lakásban, hogy a gyerekkönyvek között megvan-e nekünk a Momo, de nem találtam nyomát.

Olaszországban, az amfiteátrumok árnyékában született meg 1973-ban Ende első, jelentős meseregénye, a Momo, amivel világszerte sikert aratott. Ebben rögtön megmutatkozott az a képessége, hogy noha ifjúsági regényt írt, de benne olyan bonyolult létfilozófiai témákat (l. az idő, és az idő elrablásának kérdése) boncolgatott, ami messze túlmutat a gyermeki gondolkodáson. Ha felnőttekhez szólna, talán disztópiának tartanánk. Így aztán a gyermekekkel párhuzamosan felnőtt rajongótábora is alakult.

Kétségtelenül nagy élmény volt számomra a fordítás. Ez egy nagy könyv, sokrétegű alkotás, tömény filozófia, tömény politikatudomány, és még sok minden más. Szerteágazóan és bonyolultan szemléli a világot, amiről gyerekeknek csak így lehet és volna szabad beszélni.  Nagyon szerettem és élveztem a fordítást, együtt lélegeztem és izgultam a szereplőkkel. Drukkolok, hogy az új fordításnak is sikere legyen. Az egyik első olvasó biztosan az egyik unokám lesz, aki alig várja, hogy kézbe vegye a könyvet.

Beszéljünk kicsit a cselekményről: valahol egy fiktív mediterrán városban játszódik a történet. Van egy utcán – illetve egy elhagyott ókori amfiteátrumban – élő, tulajdonképpen hajléktalan kislány, aki olyan „szépen” tud hallgatni, hogy az emberek megnyílnak előtte, és legtitkosabb bújukat és bajukat is elmondják neki. Felnőttek és gyerekek egyaránt szeretik a társaságát, így sosincs egyedül. Csakhogy ebbe az idilli képbe belerondítanak a környéken megjelenő, teljesen egyforma szürke urak/hivatalnokok, akik megpróbálják kicsalni, vagyis ellopni az emberektől az időt, arról győzködik őket, hogy takarékoskodjanak az életidejükkel. A megvezetett lakosság minél inkább spórol az idővel, annál ridegebb, magányosabb és lélektelenebb lesz az élete. Jól felépített orwelli világot láthatunk, ahol minden egyéniség és szín elveszik, arctalan tömeg robotol az arctalan hatalom árnyékában. És akkor jön egy kislány, aki egy szál virággal és egy teknősbékával mindezzel szembe száll…

Említetted, hogy annak idején Michael Endét figyelmen kívül hagyta az irodalomtörténet és az irodalomkritikusok. Nos, ma már komoly irodatörténeti munkák és tanulmányok foglalkoznak Németországban azzal, hogyan kell értelmezni a Momót, és milyen rétegei vannak a műnek. Gyakran hasonlítják például Kafkához. Egy német filozófus elemzésében olvastam, hogy a regény mélyrétegeiben megtalálható a 68-as baloldali gondolkozás, a 20. századi filozófia különböző irányzatai. Éppúgy szól az elidegenedésről, mint a társadalom elembertelenedéséről, mint a fogyasztói társadalom lelket romboló hatásáról. És mindezt egy ifjúsági regényben olvassuk!  Fordítóként a szöveggel dolgozva szükségképpen jobban elmélyülök a regény rétegeiben, mint egyszerű átlagolvasóként. Hiába, a fordító a legjobb olvasó. Hiszen minden szónak minden jelentésrétegét megpróbálja átmenteni a magyar szövegbe.

Vajon valósággá vált-e, amit Ende 1973-ban megfogalmazott az idővel kapcsolatban? A napi mókuskerék és a stressz hatásai valóban így érvényesülnek manapság? Ami 1973-ban fenyegető jövőképnek tűnt, mára valósággá vált? Többen a Mátrix univerzumához, a Dark City című filmhez, vagy Philip K. Dick könyveihez hasonlítják a Momót.

Ma is aktuális, ha nem aktuálisabb, mint akkor volt, és ez még akkor is így van, ha ez egyáltalán nem tesz boldoggá. Fordítás közben gyakran eszembe jutott egy gyerekkori élményem. Volt egy nagyon jó barátom, sülve-főve együtt voltunk, a szüleink egy osztályba is írattak be bennünket. A barátom mamáját aztán a hatvanas évek derekán, 1965-ben – tizenegy évesek voltunk akkor –, külszolgálatra küldték. Néhány évet Párizsban töltött. Mikor visszajöttek, ez a barátom folyton az időről beszélt, arról, hogy nem szabad pazarolnunk és vesztegetnünk, hanem hogy észszerűen be kell osztanunk, hasznosan kell töltenünk az időnket, és időveszteség minden olyan perc, amit nem valami hasznos tevékenységgel töltünk.  Az időveszteség és minden egyes másodpercünk észszerű kihasználása volt a vesszőparipája. Nem is értettem, miről beszél, hiszen a gyerekek az időt végtelennek érzékelik. Tizenéves gyerekként, én akkor úgy éreztem, hogy a világ minden ideje az enyém, élveztem a szemlélődést, a lógást, a játékot, azt, hogy nem kellett folyvást sietni, és egy pillanatig nem zavart, hogy nem élek az idő terrorja alatt. A barátom gondolkodása erről a Párizsban töltött éveiben teljesen megváltozott, én továbbra is léhán pazaroltam az időmet, az ő életét pedig az elfoglaltságaira szánt szigorú időkeretek strukturálták.

Milyen kortól ajánlanád olvasmányként a regényt?

Nem feltétlenül hiszek a korhatárban, nem is értek hozzá, hogy kell az ilyet meghatározni, de meggyőződésem, hogy a gyerekek nem hülyék, csak kicsik. Én a sajátjaimnak már egészen kicsi korukban, még ovisok voltak, egy sor olyan dolgot olvastam, amitől minden józan gondolkodású óvónéninek égnek állt a haja. Morgenstern-verseket fújtak, ezeket is olvastam nekik, és betéve tudták például a János vitézt. Korhatárban nem vagyok jó, viszont a Móra szerkesztősége ebben is abszolút profi. A Momónál a kilencéves korhatárt ajánlanám, azt hiszem a kiadó is így gondolkodott. Persze egy kilencéves gyerek egészen mást ért meg belőle, mint egy magamfajta hetvenéves gyerek.

A szerző így fogalmazza meg egy helyen az ars poeticáját: „A munkám egyetlen mozgatórugója a képzelet játékának szabad és irányítatlan vágya. Ha az emberek elfelejtkeznek arról, hogy van egy belső világuk, akkor elfelejtik a saját értékeiket is. A belső világot hozzá kell adni a külső világhoz, meg kell teremteni és fel kell fedezni. Ha most és akkor nem indulunk el a belső életünkben felfedezni ezeket az értékeket, akkor elvesznek.”

Az biztos, hogy nagyon izgalmas a történetszövés, felnőttként is éppúgy drukkolunk az árva kislánynak, és gyűlöljük a szürke urakat, ahogy egy gyerek is tenné. Nem nehéz azonosulni a főbb szereplőkkel. Ha kicsit nagyobb gyerekről van szó, megelevenedhetnek olyan, akár az iskolában megtörtént események, amelyek a barátságról, haragról, vagy egymás megsegítéséről szólnak, és könnyen átélhetők. Felnőttként olvasva pedig tátva marad a szánk, hogy olyan rettenetesen bonyolult kérdésekről, mint a társadalom működése, hogyan lehet ilyen egyszerűen, ugyanakkor szépen és okosan írni. A Momót együtt olvashatja akár nagyapa és unoka, mindenkit egyformán megérint.

Említetted, hogy nagyon sok dolgod van mostanában, neked is takarékoskodnod kell az időddel. Valami nagy munkában vagy?

Robert Menasse trilógiájának második kötetén (Die Erweiterung – Bővítés) dolgozom éppen, ami nem kis munka, hat és félszáz oldal. A trilógia első kötete, A főváros 2018-ban jelent meg, szintén az én fordításomban. Az első kötet színhelye nagyrészt Brüsszel, a könyv személyzetét az Európai Unió különböző országának képviselői adják. Menasse nagyon jól ismeri és mutatja meg az EU működését és elveit, miközben izgalmas és érdekes történetet mesél el több szálon futó regényeiben. A trilógia első kötete megkapta a Német könyvdíjat, de a második is nagy elismerésben részesült: tavaly neki ítélték az Európa Könyvdíjat. Ami talán még ennél is érdekesebb számunkra: a következő rész Magyarországon fog játszódni, az író itt fog hozzá anyagot gyűjteni. Menasse szenvedélyes híve és kritikusa az Európai Uniónak, nemrég egy nagyon érdekes esszékötete is megjelent Európáról. Ő saját magát bécsiként és európaiként határozza meg, és csak azután osztrákként. Ezzel valahogy én is így vagyok: döbbenten szemlélem és rettenetesen rosszul viselem azt a provinciális gondolkodást, aminek mostanában szezonja van, viszont identitásom nagyon fontos része ez a kontinens, amelynek több pontján is otthonosan érzem magam.

Szénási Zsófia

Michael Ende: Momo
Móra Kiadó, 256 oldal, 3999 Ft

A Momo

megvásárolható

kedvezményes áron

a Móra Kiadó

webáruházában

Olvasson bele

a könyvbe,

idekattintva