Történet, mese. Epika.

A posztmodern szerint szöveg, de ez az ő véleményük, nem az enyém. A film is történetet mond el. Jó film jó irodalmi alap, jó forgatókönyv nélkül csak véletlenül születik. A posztmodern film nem történet: képsor, de ehhez én nem tudok hozzászólni – ez nem az én világom. Éppúgy, ahogy a hangsort is csak akkor tudom értelmezni, ha a hangok morfémákká, szavakká állnak össze, azok szintaktikailag elrendeződnek, értelmük lesz és egy történetet mondanak el.
Február elején volt a magyar Filmszemle, ahol nem adták ki a fődíjat. Azt mondta a zsűri: nem adunk ki fődíjat azon az alapon, hogy „a gyönge kínálathoz képest még mindig ez volt a legjobb”. A zsűrinek volt egy prekoncepciója, egy látomása a JÓ FILMRŐL, ezt az elméleti mércét nem érte el egyik bemutatott mű sem. Igazuk volt? Ha ismerném a mércét, tudnék rá válaszolni – így azonban nem tudok. A művészetnek nincs mértékegysége, numerikusan (sublerral – ahogy Fejes Bandi mondta) nem mérhető. Minden mérce szubjektív. Ezért minden díj mögött művészeten kívüli, politikai szempontok húzódnak meg. Üzletpolitikai, művészetpolitikai (ideológiai) nemzetpolitikai vagy más szempontok. De sosem tisztán esztétikaiak, mert, mint mondtam a művészetnek nincs mértékegysége. Nem lehet azt mondani, hogy Shakespeare 97 pont, Goethe csak 95, Tolsztoj még kevesebb: 93.
Ez, magyarul: baromság. Nem?
Azt sem mondhatjuk, hogy Fellini 95, F.F.Coppla csak 89, de Steve Spielberg 93.
A könyvhét a MAGYAR KÖNYV nagy seregszemléje, de díjakat nem adunk ki. Nagyon helyesen. Akik azzal érveltek a zsűri döntése ellen a filmszemle után, hogy a magyar film számára rossz reklám, hogy a FILMSZEMLE NEM ADTA KI A FŐDÍJAT, elfelejtik, hogy a külföldi filmforgalmazókat nem pártok vagy uralkodó kormánykoalíciók nevezik ki. Azok üzletemberek, és fütyülnek a magyar Filmszemle díjaira. Megnézik a filmet, és eldöntik, bejön-e rá a néző vagy nem. Jó üzlet-e megvenni, vagy nem. Sajnos, a piacgazdaság, tetszik, nem tetszik, erről szól.