Rosenthal Eszter magánügyei

Elárulom a kedves olvasónak, hogy valamikor erős dohányos voltam, rosszabb napjaimon két csomaggal is elfüstöltem. Továbbá meglehetősen piáltam is, csoda, hogy a májam különösebb károsodás nélkül megúszta. Mindenivó voltam, bor, sör, pálinka, mindegy volt, csak ártson. Köhögni viszont csak a saját, megszokott cigarettámtól szerettem. De hamar rájöttem, hogy mindez végülis drog, függőséget okoz, gyilkolja az ember szervezetét. A küzdelem, hogy megszabaduljak káros szenvedélyeimtől mégis soká tartott, úgy tizenöt évig. De egyszer sikerült. Sokat köszönhetek a feleségemnek is, aki jó példával járt elől: ő sem ivott, nem is dohányzott, és törekvéseimben támoga-tott. Elmondhatom, hogy most már tizenhárom éve teljesen absztinens vagyok, sem egy gyűszűnyi alkoholt nem ittam, sem egy slukkot nem szívtam.
Amikor ez eszembe jut, ünneplem magam, nyugodtan ünnepelhet a kedves olvasó is, nem fogok megsértődni.
Nos, ha erre képes voltam fantasztikus akaraterőm által, mit tetszik gondolni, nem tudok leszokni a politikáról is?! Hát majd megmutatom! A politika is káros szenvedély, függőséget is okoz. A legtöbben anyagilag is tönkremennek belé (kevesek kivételével, de ezek dolgába ne avatkozzon a laikus, mert csak ráfázhat). Nem mondom, hogy minderre tejesen magamtól jöttem rá, voltak, akik segítettek az igazság fölismerésében.
Ma már, ha meghallom azt a szót, hogy „köz” – közérdek, közerkölcs, közügyek, közösség, köztisztviselő, közíró –, én sikítva menekülök. Tévében csak szappanoperát és pornót nézek, mert csak ezek a műsorok garantáltan politikamentesek, ezért mostanában jobban alszom, frissebben ébredek.
Éppen ezért ma Rosenthal Eszter barátnőm magánügyeiről lesz szó, ő egyrészt a tengerentúl él (hogy miért, ne firtassuk, mert az már politika lenne vagy történelem, de a kettő ugyanaz: a történelem az elmúlt idők politikája), másrészt nem itthon választópolgár, hanem ott, és az az „ott”, szerencsére nagyon messze van. Neki Roger B. Lindlay nevű férjével van gondja, na erről érdemes beszélnünk, senki érdekét nem sérti, és még tanulságos is lehet.
Azt írja, hogy a férje nem elég romantikus lélek, ő meg igen, persze nagyon szereti Rogert, de a romantika hiányzik az életéből. „Nem tud szavakkal szeretkezni”, mármint a férje, hát ilyen édesen fogalmazza meg Eszter, hogy a férje nem tud bókolni, udvarolni. És mit tud? Szeret énekelni, gitározni, és Eszter édesanyjához (va-gyis Roger nézőpontjából az anyósához), aki már nagyon idős asz-szony, szintén kedves, neki is énekel és gitározik. Mit akarsz, édes Eszter, írom én neki, hát fogd föl úgy, hogy a te férjed egy trubadúr! Ezt kevés asszony mondhatja el.
Igen de, írja Eszter, Roger pesszimista alkat, ő meg optimista, és Roger mindig lelombozza őt. Nézd, Eszter, te már inkább amerikai vagy, mert az amerikaiak optimisták, olyan emberek mentek ki Amerikába, az ismeretlenbe, a vadnyugatra, akikben volt optimizmus, és hitték, hogy ott csak jobb lehet. Roger meg inkább európai, aki nem nagyon vár semmit a jövőtől. De ne felejtsd el, hogy az optimista sokszor csalódik, mert az élet rendszerint nem habos torta. A pesszimista egyrészt nem csalódik, mert azt mondhatja, hogy „na, ugye…”; de ha mégis, kellemesen csalódik, és azt mondhatja „hála istennek, nem volt igazam.” Gondolj arra, hogy ti ketten kiegészítitek egymást.
És azt írja nekem Eszter a tengerentúlról, hogy mióta erre gondol, csakugyan sokkal boldogabb.