Kedves Maria Polcaryon!

Változatlanul nagyon hálás vagyok Magának, hogy csak úgy, a saját örömére lefordította a Családi ház manzárddal című regényemet; az külön boldogság, hogy meg is jelenhet Maguknál, nem baj, ha nem fizetnek honoráriumot, csak az bosszant, hogy Magának sem fizetnek; ezért valahogy felelősnek érzem magam, pedig tudom: szamárság.
Második levelét is megkaptam, amiben azt írja, hogy örüljek, és én örülök is, csak azt nem értem pontosan, miért kellene örülnöm. Hogy a Kiadó nem kér papírt? Milyen papírt? Annak kéne örülnöm, hogy a Kiadó a mi alkotó szellemi munkánkat: a szerzőét, a fordítóét, a szerkesztőét ingyen kapja meg mint értéktelent (a piacgazdaság nagyobb dicsőségére), de a könyvet nem ingyen osztogatják, a könyvet az olvasó kemény euróért vagy más valutáért fogja megvenni a könyvesboltban? És most annak kell külön örülnöm, hogy a Kiadó nem kér közjegyzővel hitelesített hivatalos nyilatkozatot arról, hogy lemondok a honoráriumról, a bürokrácia csökkentése végett megelégszik azzal, hogy simán nem fizet? Tehát akasztani ugyan akasztanak, de a kötelet nem nekem kell hoznom?
A másik, amit szintén nem értek (de azért nagyon örülök), bár nálunk is így van, de én nálunk sem értem, az a körülmény, hogy a Kiadó még valami támogatót is szerzett, aki nem bennünket: Magát, engem meg a szerkesztőt fogja támogatni – mi egy vasat sem kapunk –, hanem a Kiadót. A Kiadó és a Kereskedő, tehát pénzt kap a vevőtől pénzt kap a támogatótól dologi kiadásokra: papír, nyomdaköltség, könyvkötészet, szállítás. Az alkotók nem kapnak semmit. Rendben. De hová lesz a pénz, amit a vásárlók és a támogatók adnak? Ez Magyarországon is pontosan így működik, de itthon sem értem…
A kiadók nem a saját zsebükből finanszírozzák a könyvkiadást, hanem támogatást kérnek különböző köz-, közhasznú- és magánalapítványoktól, kuratóriumoktól, abból a dologi kiadásokra futja, de már honoráriumra ritkán; ezért vagy nem fizetnek, vagy olyan borravalót fizetnek, amiért Laci nagybátyám, pincér korában nem vitte ki a brassói aprópecsenyét vagy a tarhonyás pincepörköltöt korsó sörrel.
Ha a kedves vendég egy harmincnyolc forintos cehhre negyvenet adott, és azt mondta nagylelkűen: köszönöm, akkor Laci előkaparta és leperkálta a terítőre a két forintot.
Mi az, maga nem fogad el borravalót?
Nálunk hét ötven egy fröccs, mennyi bort vegyek én ezért? – így Laci. (Ezzel együtt imádták, mert sármja volt.)
Nos, én nem merek úgy föllépni a kiadóval szemben, mint a vendéggel Laci bátyám. Egyébként is, a kiadó, aki engem kiad, kultúr missziót teljesít. De hogy a terjesztő miért nem terjeszti a könyvemet, azt végképp nem értem.
A könyvesboltokban a könyvem nem kapható, hát szólok a kiadónak: elfogyott; jöhet a második kiadás!
A boltban nincs, de tele van még a könyveddel a raktár. Hát miért nem intézkedtek, az istenért?! – hördülök föl én. Hát az ugye… nem a mi dolgunk, de ha úgy gondolod, Ákoskám, szólj be a terjesztőhöz a központba, vagy szólj a boltvezetőnek, hogy kérjenek a raktárból.
Most akkor kinek az érdeke, hogy az én könyvemet, ami, ugye, áru, el is adja a piacon. Nekem nem, én már megkaptam érte a kis borravalómat, több úgyse jár. Már számomra is csak afféle elvi kérdés.
Maguknál is így van? Mert ha igen, nem nézünk túl bíztató jövő elé. Egyébként ne törődjön vele, gondoljon arra, hogy ha nehezen is, de csak jön a tavasz. És talán nyár is lesz, az nagyon jó lesz, imádom a nyarat. A meleget, a szárazságot, a napot, a vizeket (ahol úszni lehet).
Tudja, van egy régi jiddis közmondás: szerelmeskedés közben nem viszket a rüh. Mélységesen igaz. Nyáron kék az ég, süt a nap, zöldek a fák, szép barnák a lányok, és aki nem felejti el ilyenkor a kiadókat meg a kereskedőket az nem érdemli meg Isten napját.
Ne haragudjon, Maria, hogy ennyit untattam, aludjon jól. Reggel ébredjen vidáman, nyújtózzon egy nagyot, és csak pozitív gondolatokat engedjen meg magának!
Budapest 2001, április
Nagy szeretettel üdvözli
Kertész Ákos