A NAPKELETI BÖLCSEK ÉS A HÁROM KIRÁLYOK

Jól van kitalálva ez a “szeretet ünnepe”. Mert minden belefér. Egy hajléktalan kisded születése az istállóban barmok és pásztorok között. A Megváltó születése, és a Hanukán keresztül a pogány téli napforduló ünnepéig vagy a fenyő ünnepig, a hívő ünnepétől a hitetlenéig, mindenkinek minden: – Szeretet ünnepe.
József Attila sem volt hívő, mégis a magyar líra történetének leg-szebb karácsonyi versét írta: a Betlehemi királyokat. Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Már az “Adjonistennel” le van ütve a kezdő akkord: itt szekularizált, világi Betlehemi királyokról lesz szó. Sőt: ezek bizony plebejus, afféle földi királyok. ”Gáspár volnék, afféle / földi király személye.” És “Én vagyok a Boldizsár, / aki szerecseny király.” S hogy a költő szemlélete felől kétség ne legyen:
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Vaskos népi realizmussal szól az ének, ez a realizmus közel áll a szürrealizmushoz, de sohasem blaszfémia, szentségtörés. Ahhoz túl sok benne a báj. “Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal.” Na igen: ez az esztétikum. A vasfazék.
Az a szokatlan, eddig nem volt, új kapcsolat régtől ismert dolgok között: aranyat hat marékkal, vagyis csak úgy, számolatlanul (mert nem is fontos: nem ez a fontos!) tömjént egész vasfazékkal; nem ezüst füstölőben, de nem is tarisznyában: a vasfazék a pontos és az egyedül ideillő, mert a tömjén és a vasfazék között optimális a távolság, ettől optimális a feszültség: ettől képes átütni közöttük az esztétikai fölismerés gyönyörűségének elektromos szikrája.
Mária nem szűz, Mária egy imádnivaló, szépséges és főleg bájos, iruló-piruló fiatalasszony. Kerekarcú, pirospozsgás, alföldi magyar me-nyecske: boldogságos kismama. A “boldogságos” jelző – a “kismamával” együtt – szabatos pontossággal helyezkedik el a teológiai és a szekuláris világ határán, de inkább a realitáshoz húz. Vaskosan reális (“kisrealista” – amivel engem szeretnek sértegetni) az a befejezés is, hogy szép volt, jó volt, de elég az ünneplésből, vannak fontosabb, életközelibb dolgok: “meg is kéne szoptatni már” – s ez is a blaszfémia határát súrolja a maga falusias bájával, mert hiszen látom Máriának (a szent Szűznek) a cicijét, a mellbimbóját, mely felé éhesen kapkod a kisded Jézus (és nem nagyon asszociálok arra, hogy ez a mohó szájacska Isten Fiáé), de hogy van fölvezetve ez a mondat, milyen költőien!
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál:
Meg is kéne szoptatni már.
A sok pásztor mind muzsikál:” – nem ám, csak úgy mondja: muzsikál! – és minthogy ez azért intim dolog, hát akkor: ”Kedves három királyok, / jóéjszakát kívánok!”
Muzsika. Leginkább népdal, ravaszul elrejtve benne az ősi magyar nyolcas. Persze nem tisztán, keverve. Lángos csillag állt felettünk, / gyalog jöttünk, mert siettünk, / kis juhocska mondta – biztos / itt lakik a Jézus Krisztus. S a “gyalog jöttünk” itt nem arról szól, hogy a mai őrült közlekedési dugókban, aki siet, jobban teszi, ha gyalog jár – nem: ez arról szól, hogy (1) még csak egy szamarunk sincs; (2) a szívünk siettetett, hogy gyorsan odaérjünk a csodához, ahol megszületett az ember fia, az élet, a jövő és az örök folytatás, de persze közben mi sem vagyunk többek az egyszerű pásztoroknál: hoztunk ugyan tömjént, de vasfazékkal, és volt ugyan fényes csizmánk, de a nagy sietésben az is megrogyott…
Igen, de mitől ilyen varázslatos? Hát persze mindezektől, amit itt elmondtam, de hol fordul át egyszerre csodává? No, ez a titok, ez a misztérium, nem a Második Személy…, hanem az, hogy ez a vers mitől ilyen mosolygós, ilyen gömbölyű…
Ilyen egyszerre sírni és nevetni való, hogy szeretni kell minden szereplőjét: Gáspárt, Menyhértet, Boldizsárt, a szerecseny királyt, a muzsikáló pásztorokat, az iruló-piruló Máriát az ő Jézuskáját – mindenkit, minden embert, az Életet.