Jorge Semprún

Életrajzi adatok:
Jorge Semprún Madridban született 1923-ban, a spanyol polgárháború kitörésekor azonban családjával együtt Franciaországba menekült. Filozófiát tanult a Sorbonne-on, majd a második világháború kitörésekor csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, ezért 1943-ban letartóztatták, bebörtönözték, végül a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. A világháború után főleg újságírással és fordítással kereste kenyerét. Már 1942-ben belépett a Spanyol Kommunista Pártba, később Federico Sánchez álnéven a párt egyik vezető alakja lett, illegális akciókban vett részt, de 1964-ben kizárták a párt soraiból. Tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve szenteli magát az írásnak. 1988 és 1991 között azonban megint vállalt politikai feladatot: kulturális miniszter volt Felipe González kormányában.

Magyar nyelven megjelent művei:
A nagy utazás (Európa, Budapest, 1964)
Az ájulás (Európa, Budapest, 1968)
A háborúnak vége (Magvető, Budapest, 1969)
Ramón Mercader második halála (Európa, Budapest, 1990)
De szép vasárnap! (Európa, Budapest, 1992)
Írni vagy élni (Budapest, Ab Ovo, 1995)
Tündöklő nyaraink gyors tüze (Ab Ovo, Budapest, 2000)


A ma 83 éves, leginkább francia íróként ismert, pedig származását tekintve spanyol Jorge Semprún részese volt a XX. századi Európa több véres eseményének is: csupán 14 éves volt, amikor hazájában kitört a polgárháború és családja száműzetésbe kényszerült, s még szintén nagyon fiatal, amikor kezdetét vette a második világháború. De nem nyugodott bele az áldozat szerepébe és kitartóan szállt szembe a nehézségekkel: először mint száműzött idegen küzdött a mindennapos megaláztatások, az akcentusa miatti gúnyolódások ellen (ennek következtében hamar eljutott oda, hogy tökéletesen beszélje a francia nyelvet), majd a szó egészen konkrét értelmében véve is ellenálló lett. De mindez csak a kezdet. Ezt követte a kínzás, a deportálás a haláltáborba, ahol mindennek ellenére – vagy talán éppen azért – Semprún a méltóság, a legyőzött de sértetlen emberség megtestesítője lett.

Bár a háború szörnyűségei előbb elnémították, végül mégis képes volt leírni emlékeit. Igaz, hogy csak tizenhat évvel a buchenwaldi tábor felszabadítása után. És nem anyanyelvén, hanem franciául. Ez a könyv – A nagy utazás –, mely szinte több, mint világhírű (hiszen kötelező tananyag és valóban mindenki ismeri), az író életében először elevenítette fel a haláltábor borzalmait. De egy könyv nem volt elég, az emlékek szinte kényszerítették Semprúnt, hogy tovább írjon. A haláltábor témája ezért újból és újból megjelenik későbbi regényeiben is. A nagy utazást a De szép vasárnap!, Az ájulás, és jóval később (a haláltáborból való szabadulás után csaknem 50 évvel) Írni vagy élni című írásai követték. Ez utóbbi különösen érdekes információkat tartalmaz, mert valójában nem regény, sokkal közelebb áll az önéletrajzhoz, és az író nemcsak felidézi a haláltábor emlékeit, hanem sok titkot elárul önmagáról is. Bár az Írni vagy élni nem vált olyan híressé, mint A nagy utazás, mégis bizonyos szempontól még izgalmasabb, oly sok titokra derít fényt. Az író meg sem próbál elbújni a főszereplő alakja mögött, például nyíltan utal előző regényeire, szereplőire, és nagyon sok valóságos alakot elevenít meg. A borzalmas emlékek felidézésébe szinte észrevétlenül belevegyül az irodalom is: Goethe (akinek városa, Weimar, csak néhány kilométerre van Buchenwaldtól), Baudelaire versei, René Char, Malraux, stb. Kiderül, milyen fontos szerepe van az irodalomnak: a legrosszabb esetekben is vigaszt nyújt, választ ad még a halál mindennapos jelenléte esetében is. Semprún számára pontosan ezt jelenti az irodalom. Nemcsak abban nyújt segítséget, hogy személyes és egyben történelmi eseményeket osszon meg az olvasóval, hanem választ ad az emberiséget érintő legfontosabb kérdésekre.
Semprún szinte kézzelfogható közelségbe tudja hozni a szenvedést, a megaláztatást, az ütéseket, a futólépést a sárban, a kutyákat, a barátok halálát (melyek állandó kísérője a krematóriumokból áradó szörnyűséges bűz). Konkrét dátumokra, történelmi eseményekre és szereplőkre építi műveit, és mivel saját sorsából kiindulva több ezer sorsot fest le, az egész emberiséget képes ábrázolni. És ami még fontosabb, regényei, szinte észrevétlenül, rávilágítanak az emberi természet gátlástalan szörnyűségei mellett az emberi nagyságra is. Tanúi lehetünk, miként válik az ember állattá csupán egy falat kenyér megszerzéséért, még akkor is ha ezzel a halálba taszítja egy sorstársát, ugyanakkor látjuk éppen az ellenkezőjét is: hogyan képesek az emberek az utolsó csikket, az utolsó falat kenyeret megosztani egymással és összetartani, kialakítani egy látszólag teljesen kilátástalan helyzetben az igaz barátságot, a testvériséget.
A haláltábor túlélése azt az érzést keltette az íróban, hogy túllépett a halálon, hogy a szabadulás napjától kezdve az élet, az öregedés nem közelebb viszi a halálhoz, hanem éppen ellenkezőleg, egyre távolabb tőle. Hogy nemcsak egyszerűen túlélte a halált, hanem feltámadt, talán már halhatatlan. Legalábbis haladékot kapott a haláltól. És éppen ez a gondolat segítette őt abban, hogy belevesse magát – Federico Sánchez álnéven – tízévnyi földalatti munkába Spanyolországban. A kommunista eszmékhez való csatlakozás, a párttól való eltávolodás, majd jóval később a kulturális miniszteri tárca Felipe González kormányában, Semprún életének és írásainak másik fő témáját adják. Semprún utazásának az eltűnt idő nyomában – azaz saját maga felfedezésének – szerves részét képezi a politikai szál is. Nemcsak konkrét, hanem átvitt értelemben vett sebesülései, csalódásai, szintén csak gazdagabbá teszik regényeit.
Annak ellenére, hogy az önéletrajzi elemeket sokszor nagyon vékony határ választja el a fikciótól (saját álnevét kölcsönadja szereplőinek vagy teljesen valóságos személyeket von be a történetbe), a személyes élmények nagyon izgalmas regények megírására ihlették Semprúnt. A tanúságtétel szándékán egyre inkább felülkerekedik a mesélés öröme. Ezt láthatjuk Húsz év, egy nap című regényében is, melyben például felmerülnek bizonyos kommunizmussal kapcsolatos kérdések is, sőt megjelenik egy Federico Sánchez nevű szereplő, akiről azonnal eszünkbe jut Semprún, de ezek az elemek a történetnek csak egy részét képezik.
Ebben az új regényben az izgalmas cselekmény kerete egy különös szokás: egy engesztelő szertartás, színjáték, melyet egy Toledo környéki birtokon minden évben megtartanak a spanyol parasztok, hogy megemlékezzenek egy gyilkosságról, mely 1936. július 18-án, a spanyol polgárháború kezdetén történt. Érdekes elmélet: a színjáték során a parasztok újra meg újra átélik annak a régmúlt gyilkosságnak, halálesetnek az emlékét, hogy újból vezekeljenek miatta. Hogy miért kell vezekelniük? Bűnösök, mert néhányan, a legidősebbek, talán részt is vettek a gyilkosságban, ha másképpen nem, hát hallgatólagosan. Vagy csak ott voltak, amikor a gyilkosság történt. Ám érdekes módon a bűn átszáll a fiatalabbakra is, a szertartás valamikképpen őket is cinkostársakká teszi abban a gyilkosságban, melyet minden alkalommal újra megélnek, újra létezővé tesznek.
Az izgalmat csak fokozza a regény felépítése. Különböző idősíkok, szereplők és jelenetek váltogatják egymást, melyeknek sokszor rejtve marad értelme, jelentősége. A féktelen összevisszaság érzését csak fokozza a titokzatos Elbeszélő jelenléte, aki megnyilvánulásaival, visszautalásaival vagy előrevetítéseivel nemhogy megvilágítja, hanem inkább homályosabbá teszi az olvasó számára a történet kimenetelét. Természetes, hogy felmerül bennünk Faulkner neve, és azt gondoljuk magunkban, biztosan ki fog derülni mindez hova vezet. És hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket a történet. Hogy fokozza az érdeklődést, Semprún még egy erotikus szálat is belesző a történetbe, mely még az Elbeszélő számára is olyan, mintha valahonnan a régmúltból, egy réges-régi gyermekkori olvasmányából jött volna elő: a meggyilkolt földtulajdonos gyermekei, egy ikerpár – Isabel és fivére –, akik úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás (sőt a lány még hangsúlyozza is ezt a hasonlóságot rövid hajával és fiús ruházatával), halálos szerelembe esnek egymás iránt. Szerepel itt még egy francóista felügyelő, egy amerikai történész, egy öreg cseléd, és rajtuk keresztül a húsz évet és egy napot átölelő történetben keveredik a politika, az erotika, a kultúra és a hagyomány. Húsz év, egy nap című regényének megírásakor Semprún nem véletlenül tért vissza anyanyelvéhez, nem valamiféle szeszélyes nosztalgia okán tette ezt, hanem mert a történet is szorosan kapcsolódik a spanyol kultúrához, képet fest a Franco korszakról. A téma túlságosan spanyol ahhoz, hogy ez a franciának tartott író ismét franciául írjon.

Faix Dóra