Kánon vagy káosz?
A fő motívumot hiányolja Szegedy-Maszák Mihály

Az Irodalmi kánonok című kötete előszavában Szegedy-Maszák Mihály a művészetek egyetemességéről és viszonylagosságáról értekezik. Így ír: „Nincs olvasó, ki ne venne tudomást kánonokról, melyek egyrészt segítenek a megismerendő művek kiválogatásában, másrészt viszont korlátozzák az ízlés nyitottságát. A két világháború között Babits Mihály a kánon megőrzésének szükségességét hangoztatta, Kosztolányi Dezső viszont múlékonyságukra figyelmeztetett." E gondolatokat továbbgyűrűztették A magyar irodalom történetei címmel a közelmúltban napvilágot látott háromkötetes mű főszerkesztői munkálatai, amelyeket ugyancsak Szegedy-Maszák Mihály végzett el.
- Áthelyeződtek a hangsúlyok, ma már nem feltétlenül azok számítanak íróóriásoknak az irodalomtörténészek szemében, akik ötven éve, a „spenót” kiadása idején megfellebbezhetetlen nagyságoknak tűntek, s nem is azok, akik Szerb Antal hajdani irodalomtörténetében uralták a lapokat. Min múlik az értékítélet változása?
- Nyilvánvalóan minden nemzedék átértékeli a múltat, a jelenben több oka van ennek. Már akkor érzékelni lehetett a változás közeledtét, amikor korábban néhányan tankönyvet írtunk. Lendületet adott a változásnak a világra ható egységesülés, ami bizonyos mértékig hat a magyar irodalom értékelésére is.
– Mi módosul, talán az ízlésvilág, hogy korábban Adyt, Babitsot helyeztük piedesztálra, a nyugatosok közül most inkább Kosztolányi kerül előtérbe?
– Erre nehéz válaszolni. Az új irodalomtörténet munkálatai során nehezen tudtam embert találni, aki szívesen foglalkozott volna Juhász Ferenccel vagy Móricz Zsigmonddal. Az Ady-fejezet szerzője Ady bizonyos költeményeivel szemben fönntartásokkal él. A korai Babitsról szóló részt fiatal pályatárs írta, aki vitathatóan, de nem érdektelenül úgy jellemzi a szerzőt, hogy költészete e szakaszában külföldi mintát követ. Az Esti kérdésről azt állítja, hogy Hugo von Hoffmannsthal egyik versének az átköltése. Ezt ilyen súllyal senki nem állította eddig, bár Szabó Lőrinc is megpendítette már annak idején. Kosztolányi művei pedig az utóbbi tíz-húsz évben több értelmezést váltottak ki pályatársak különböző nemzedékeiből, mint más kortársainak alkotásai. A változás egyik oka nyilvánvalóan az, hogy az irodalomtörténészek egy része megpróbálja nemzetközi összefüggésbe helyezni a magyar irodalmat. Ez nem azt jelenti, hogy a külföld dönti el: jó-e a mű vagy rossz, de a határokon túli véleményekkel számolni kell. Más kérdés, hogy milyen mértékig kell tudomást venni ezekről a véleményekről.
– Abból levezethetjük-e bizonyos szerzők mai népszerűségét, hogy saját korukban sikerük volt-e vagy éppen visszhangtalanok maradtak a műveik?
– Előfordul olykor, hogy egy-egy szerző vagy mű „föltámad”. Ott van például Asbóth János esete, akinek egyetlen regénye van, az Álmok álmodója, amely száz év alatt kevesebbszer jelen meg, mint az elmúlt tíz esztendőben. E szépen megírt regénynek a múltban is voltak értő olvasói, Rónay György és Németh G. Béla sokra tartotta, de ők kisebbségben maradtak. Úgy látszik, ma valahogy időszerűbb a regény, mint a maga korában. Visszahathat a szépirodalmi mű megítélésére az is, hogy Asbóth érdekes, konzervatív értekező prózát szintén írt, s mint ilyen szerzővel többen is foglalkoznak az akadémia filozófiai intézetében, mert sokat publikált a Balkánról, látta, mennyi feszültség van abban a térségben, s olyan jóslatokat fogalmazott meg a XIX. században, amelyek a XX. század végén, sajnos, beteljesedtek. Tehát siker és siker között is különbség van, de egy kicsit aggodalommal látom, hogy a piac sokat számít. Nem elég az, ha jó ízlésű emberek valamit jónak tartanak, hanem nagy példányszámban kell elkelnie a könyvnek is. S én egyre kevésbé szeretem a piacot. Az igazi olvasó az, aki fölfedez magának olyan művet, amelyet nagyon kevesen ismernek. De sajnos a piac hat az emberek irodalom-felfogására, részint azért, mert a legtöbb embernek nincs ideje fölfedezésre. A legaggasztóbb talán az angol nyelvű piac óriási kiterjedése.
– Miként fogadják a piaci szemlélet előrenyomulását az irodalomtörténészek, hiszen Önök nyilván másként ítélnek a minőség kérdésében?
– Kénytelen vagyok azt mondani, hogy a mai magyar irodalomtörténész közösség nem egységes, nagyon különbözőképpen ítélik meg, akár a múlt, akár a jelen szerzőit. Van olyan jelentős pályatársam, aki úgy gondolja, hogy nem az irodalmár, hanem az irodalom változtatja meg a kánont. Én úgy fogalmaznék, hogy a kánonok, sajnos, léteznek, folyton le kell rombolni őket, ugyanakkor nélkülük például nem lehetne oktatni az irodalmat.
– Mennyiben lehet nemzetközi érték egy magyar mű?
– Ennek is sok összetevője van. Durva példáként feltehetem azt a kérdést, hogy nagyobb költő volt-e Madách Imre Arany Jánosnál. Nem biztos. Madáchnak mégis sokkal nagyobb a nemzetközi visszhangja. Egy amerikai professzor, Harold Bloom több évvel ezelőtt írt egy nagyhatású könyvet a nyugati világirodalomról. A magyar irodalom érdemtelenül szerepel benne. A könyv végén található azoknak a könyveknek a jegyzéke, amelyeket a szerző a nyugati kánon részének tart. A magyar művek közül a neki megmutatott kiadványok sorából egy Németh László-regényt, egy József Attila-válogatást és egy fél kötet Juhász Ferencet említ meg. Furcsa választás, de ezeket a köteteket akkor újra kiadták, s a József Attila-válogatás díjat is kapott Amerikában, tehát Bloom miatt került bele a véleményformáló emberek irodalomképébe. A magyar irodalom külföldi fogadtatását nehezíti, hogy számos alkotásunk nagyon erősen kötődik a magyar történelemhez, s ezt nem nagyon ismerik Magyarországon kívül.
– Hogyan hangolódik össze ebből a sokféleségből a kánon? Vagy a disszonancia uralkodik, káosz van?
– Ma úgy látom, hogy semmiféle egység nincs. Nem akarok végletesen fogalmazni, nem káosz van, hanem itthon is különböző hagyományok élnek az emberekben, ezek néha vitatkoznak egymással, néha egymásnak ellent mondanak. Számolni kell azzal, hogy egy kistelepülésen élő erdélyi magyar egészen másként látja a magyar múltat és jelenet, mint a budapesti belvárosban élő. Egy kánon ez, de nincsen fősodor, fő motívum, amelynek a létéhez a múltban hozzászoktunk.
Mátraházi Zsuzsa