Az irodalmi kánonról


Az irodalmi kánont elsősorban az iskolarendszer közvetíti felénk, és ahogy a Hansági Ágnessel készült beszélgetésből is kiderül, alapvetően az általános iskola. Ám, mivel középiskolai oktatásban ma már a lakosság nagyobb része részt vesz, itt a folyamat nem szakad meg, hiszen a középiskolai irodalomtanítás lényegében az általános iskolai részletesebb kifejtése, vagy mondhatnánk úgy is: ismétlése. Az egyetemi képzésben már csak egy kicsi, szűk réteg vesz részt: belőlük kerülnek ki a jövő irodalomtudósai, költői, szerkesztői és tankönyvírói. Tehát egyrészt a kánon alkotói, befolyásolói, másrészt olyanok, hogy akik e kánonban szerepet szeretnének kapni maguknak.
Hogy miképpen ítélünk meg egy adott művet vagy alkotót, az koronként változik. Nagyobb robbanást az elmúlt korok irodalmának megítélésében a rendszerváltás hozott. Viszont a jelenkori irodalmat illetően mindig is nehéz volt eligazodni – ezúttal, már csak a művek megszámlálhatatanul magas száma miatt is, szinte lehetetlen. A folyamatra természetesen hatással lehetnek a könyvkiadók, hiszen, ha megjelentetnek egy frissen felfedezett tehetséget, avval biztosítják számára a publicitást, és ha szerencséje is van, a népszerűséget is. (Persze ugyanígy tehetnek, és tesznek is, elfeledett íróinkkal, költőinkkel is.) A következő lapokon olvashatják Morcsányi Gézával, a Magvető Kiadó igazgatójával készült beszélgetést erről a problémáról.
Azért a népszerűség is kétélű dolog: nem egyszer megtörtént az utóbbi években, hogy különböző könyvkiadók marketingfogásokkal és egyéb eszközökkel biztosították valaki rövid távú népszerűségét, aki nem hogy a kánon részévé nem válhat soha, hanem még az olvashatóság szintjét sem éri el. E jelenség elgondolkodtatja az embert arról, kik azok az olvasók, akik több százezres példányszámban megvásárolnak ilyenfajta műveket – persze az is kérdés, hogy elolvassák-e őket. Főleg annak tudatában, hogy tudjuk, az olvasók csak olyan könyveket vásárolnak meg, mely beleillik az önmagukról alkotott „olvasói” képbe, tehát ha önmagukról úgy tartják: „én krimiolvasó vagyok”, akkor semmilyen körülmények között nem nyúlnak a magas irodalmat kínáló könyvesbolti polc felé. Ahhoz hogy az ilyen olvasókhoz eljussanak az öndefiníciójukon kívül eső könyvek, magukat a könyveket kell megváltoztatni, illetve a róluk alkotott képet. Tehát azt kell sugallni valamilyen módon, hogy ez a könyv beleillik abba a képbe, amit az olvasó önmagáról alkot. Sokszor ez valamilyen könyvön kívül eső eszközzel sikerül. Hatással lehet az olvasóra, ha lát egy jól sikerült filmadaptációt vagy hall egy hangjátékot, mely az adott műből készült.
Befolyással lehetnek/vannak a kortárs irodalomban elfoglalt pozícióra, hogy kinek milyen díjakat ítélnek, milyen elismerésben részesítik. Bár az irodalmi díjak manapság annyira sokfélék, átláthatatlanok és sokszor nem szakmai fórumok által odaítéltek, így egyre kevésbé orientálnak. Persze erre is találunk ellenpéldát, hiszen például Kertész Imre Nobel-díjának ténye igencsak sikeressé tette az addig inkább csak a szakma vagy kevesek által ismert írót. (Méltán.)
Hatással vannak a megítélésre a kritikák, a recenziók, illetve a szakmai megítélés alapján kialakult konszenzus. A kritikák viszont annyi helyen és módon látnak napvilágot (nyomtatott sajtó, internet, rádió, esetleg és ritkán televízió), hogy nehezen követhetőek, bár közvetve befolyásolni tudják például a példányszámot, de nem hatnak a mű hosszú távú megítélésére, végső soron a kánonban elfoglalt helyére. Az irodalmi élet pedig olyan, mint oly sok minden ebben az országban: azokat fogadja be, akik részei a „körnek”, és akiket tagjai elfogadnak. Tehát szinte tökéletesen mindegy, milyen az alkotás, ha az adott kör alkotójának műve, örömmel fogadják és az évszázad műveként emlegetik, ha a másik vagy harmadik köré, akkor tudomást sem vesznek róla. (Ez a hozzáállás igencsak megnehezíti az irodalomba újonnan érkezők dolgát, hiszen akik nem részei egyik tábornak sem, sehol nem találnak támogató szavakra sem, nemhogy írásaikat bárki megjelentetné.)
Jó néhány évtizedenként próbálkozás történik az aktuális kánon rögzítésére is, olykor egyetlen ember, ritkábban egy szerzőcsoport által. Sokszerzős vállalkozás az évtizedikig használt, Spenótként emlegetett Magyar Irodalom Története, vagy a nemrég elkezdett Magyar Irodalom Történetei.
Szerintem a kortárs irodalom művei csak kánon előtti állapotban lehetnek, ilyenkor még nem lehet eldönteni senkiről, hogy valamikor a kánon része lesz-e. Adódik ez abból is, hogy ahhoz, hogy egy életművet kellően meg tudjunk ítélni, az életműnek lezártnak kell lennie. És el kell telnie egy bizonyos időnek is ahhoz, hogy függetleníteni tudjuk magunkat attól, hogy milyen volt az alkotó mint ember, hogyan viselkedett bizonyos szituációkban, milyen megnyilvánulásai voltak stb.
Tehát ahogy az eddigiekből is kiderül, az hogy valaki sikeres, korántsem befolyásolja, hogy a későbbiekben milyen lesz a megítélése. Arról nem szólva, hogy a megítélés is koronként változik, függ az aktuális trendektől, irodalmi divatoktól. Ahhoz hogy valaki a végsőnek tekinthető helyét elfoglalja az irodalmi kánonban, nagyon sok időnek kell eltelnie a halála után: évtizedeknek legalábbis. Főként a korai magyar irodalomban találunk számtalan példát arra, hogy bizonyos művek korántsem esztétikai értékeik alapján kerültek be a kánonba, és vannak ott ma is, hanem egyrészt egyedülállóságuk okán, másrészt bizonyos nemzeti tartalmak hordozása okán, mellyel erősítik a nemzet öndefinícióját. (Más kérdés, hogy épp ezek a művek bizonyulnak befogadhatatlannak tanításuk során.)
Azaz az irodalmi kánonokra is igaz, mint annyi mindenre a világon: a végső szót a bölcs idő mondja ki.

Jolsvai Júlia