Az alkotó befogadás
Éles Csaba az élményre teszi a hangsúlyt

Milyen sajátosságai vannak egy irodalmi, egy zenei mű, egy építészeti vagy képzőművészeti alkotás befogadásának és miért éppen azok a klasszikusok, akik? Hogy mennyire számosak és sokfélék az esztétikai befogadás élményvilágai – kiderül Éles Csaba Ember és esztétikum című, az Ünnepi Könyvhétre megjelent legújabb munkájából. Éles Csaba a debreceni egyetem kifutó művelődésszervezői szakán, illetve induló andragógia szakán tanít mint egyetemi docens és kötetét, az immár másodszorra megjelenő Lukács Györgyről szóló monográfiával együtt (A tradíció kalandjai) az esztétika iránt fogékony szélesebb közönségnek (is) ajánlja.


- Mindkét most megjelent könyvéről elmondható, hogy tankönyvként is megállja a helyét, hiszen egyetemi előadásai kapnak bennük helyet. Ezzel a céllal készültek?
- Már sokan visszatérünk ahhoz a II. világháború előtti gyakorlathoz, hogy az adott tanár – praktikus okokból – azokat az előadásokat írja elő kötelező olvasmányként, amelyeket évközben megtart. Az Ember és esztétikum című kötet döntően az esztétika szakosoknak és a tárgyat fölvevő hallgatóknak ajánlott. Ugyanakkor művelődés- és művészettörténetből is használható, az építészettel és a képzőművészetekkel foglalkozó fejezetei okán.
A Debreceni Egyetemen Esztétika I. és II-őt is tanítok, első félévben az esztétikatörténettel, másodikban a befogadás-esztétikával foglalkozom.
- A befogadás-esztétika kiváltképpen érdekli a kortársakat, így az egyetemi hallgatókat is. Mennyiben nyújt az Ön könyve újat vagy mást a témában szép számmal publikált művekhez képest?
- A másságra teszem a hangsúlyt. Újdonsága abban áll, hogy – merész analógiával élve –, a reformációhoz hasonlóan visszatér a gyökerekhez. Az előszóban is kiemelem, hogy Bacsó Béla, a kiváló esztéta és kedves pesti kollégám, már régen úgy gondolja, hogy az esztétikát föl kell váltania a hermeneutikának. Én ezt egy kicsit másképp látom, mert a hangsúlyt a befogadás problémakörében az élményvilágra helyezem. Úgy vélem, hogy művem egyben visszatérés az évtizedekkel korábbi és azóta elsorvadt hagyományokhoz. Titkos szándékom az esztétika reneszánszának előmozdítása, és közelebb vitele a szélesebb értelmiségi közönséghez. A hermeneutikusok régi, részben forrásértékű történelmi szövegeket is szem előtt tartva boncolgatják az interpretáció problémáját. Ez szükséges ugyan, de érzésem szerint egyfajta ezoterikus irányzattá vált. Ezért éppoly szükséges egy kevésbé szikár, nem csupán a legújabb irányzatokhoz kapcsolódó, érzékletes megközelítés is. Ami, ha nem is ismeretterjesztés (bár azzal sincs semmi baj), de közérthető, és átlátható. Nem véletlen, hogy kevés esztétát idézek a könyvemben. Inkább magukat az írókat vonultatom fel, az ő dokumentumaik révén közelítem meg az esztétikai befogadás kérdéskörét. Ők adják a legjobb példát, modellt vagy mintát, amihez közelíteni kellene. „A fároszok fénye mindenkinek világít, azoknak is, akik a partot nem érik el.”
- Az Ön könyve a példák terén is gyakorlatias.
- Közismert példákat is kerestem minden területről. Az építészet területén például a római Szent Péter Bazilika és más híres templomok, kastélyok köré szerveződnek az irodalmi megközelítések, a városok esetében Nürnbergtől elindulva Francia- és Spanyolországon át Itáliáig terjed a vizsgálódás folyamata. A műalkotásokkal mint befogadói élményforrásokkal foglalkozom elemzően; őket természetesen egy rövid történeti bevezetővel kiegészítve, hogy a laikus olvasó is könnyedén eligazodjon a témában. Igyekeztem azonban a didaktikusság csapdáját is elkerülni.
- Nagy művek, nagy alkotók jelennek meg a kötetben. Mit gondol, miért éppen ők lettek klasszikusok, és mi a véleménye a kánonokról és az irodalmi művek kanonizációjáról?
- Amikor terveztem a könyvet az irodalmi befogadásnak is külön fejezetet szántam, mivel több ilyen irányú tanulmányom és esszém is megjelent már különböző folyóiratokban. Írás közben fogant az ötlet, hogy Könyvek és olvasók címmel az irodalmi befogadásról egy külön kötet szülessék, ami szerves összhangban áll a mostanival. Jelen könyvben külön fejezet foglalkozik a város, az épület, a zene, a szobor vagy festmény, a társadalmi és természeti esztétikum befogadásával – számos irodalmi illusztrációval. A kánont pedig úgy is lehet értelmezni, hogy melyek az európai kultúrában a leginkább meghatározó, jelentős művek. Én tudatosan tradicionalista vagyok ebben a kérdésben, ami nem a modernitás vagy a posztmodernitás kizárását jelenti az értelmezésből. De úgy gondolom, hogy az elhamarkodott ítéletek helyett várjuk meg, hogy a kortárs munkák megérjenek. Bizonyítsák be, hogy méltán kérnek helyet abban a Pantheonban, ahol Homérosztól Thomas Mannig ível a „háziurak” sora. Egy író alapvetően akkor válhat klasszikussá, ha minél mélyebben és érzékletesebben képes ábrázolni korának típusait és sorshelyzeteit.
- Lukács Györgyről szóló könyve már másodszorra jelenik meg
- Ez a könyvem mint kandidátusi értekezés született meg 1986-89 között, és 1996-ban jelent meg először. Ez a munka a kulturális örökséggel foglalkozik, egy szerző életművére és kortársaira fölfűzve.
- Ha a kanonizáció felől vizsgáljuk, Lukács György személyisége és értelmezése máig megosztja az értelmiséget. Állást foglal ebben a kérdésben?
- Messzemenően tisztelem és intellektuális értelemben szeretem is rendkívül gazdag és mély életművét. Tudjuk, hogy voltak szerencsétlen és félreérthető megnyilvánulásai, részben tollal a kezében, részint azon kívül, de ez az életmű egyedülállóságát és nemzetközi elismertségét nem csorbítja. Arra törekedtem, hogy ahol egyértelműen bizonyítható volt szemléletének korlátozottsága, ott határozottan kritizáljam. Például, amikor ideológiai alapon teljesen elutasítja Nietzschét vagy Madáchot. Összefoglalva: méltányos és argumentált kritikai szemléletre törekedtem, ahol a hangsúly nyilvánvalóan elbillen az életmű jelentősége értékelésének irányába. A tradíció szempontjából vizsgálom a pályát, keresztmetszetszerűen próbálom „átvilágítani”. Azokat a részeket emelem ki belőle, ahol a hagyomány és a hagyományhoz való viszony dominánsabban van jelen.
Szénási Zsófia