Regényes nomadizálás könyvben és valóságban

A honfoglalás előtti időkbe vezet vissza Kiss Attila kalandregénye, amelyben Csábán, a keszi törzs tízéves fia elindul világgá, hogy visszaszerezze Altinájt, a csodálatos lovat, amelyet apja arab kereskedőknek adott el. A mesei fordulatokban gazdag történet történelmileg és nyelvileg (is) hiteles nomád környezetben játszódik, bemutatva a nomád törzsszövetség mindennapjait, kőkemény életfeltételeit és szabályait, valamint hiedelmeit. Az elsőkönyves szerző lótartással, és gyerekeknek szóló, ún. „élő” történelemórák tartásával foglalkozik. Vállalkozása szép példája annak, miként lehet szinte a semmiből megvalósítani egy álmot, egy önellátó gazdaságot, és a nomád élet illúzióját közel a nagyvároshoz. Az Altináj című regény hiánypótló ifjúsági regény egy titokzatos történelmi korról, amelyről alig születtek irodalmi munkák.

- A hétköznapokon tulajdonképpen gazdálkodó munkát végez: lovakat, teheneket és birkákat tart, jurtát épít, íjászkodik. Mi indította az írásra? Mert regénye több, mint pusztán egy amatőr történelmi érdeklődése.

- Iskolás koromtól kezdve írogatok, verseket, novellákat, igaz, az Altináj az első publikációm. A könyv egy meséből született: gyerekeimmel sokat utazgattam, autózás közben folytatásokban meséltem nekik Csábán történetét.

- De miért éppen ősmagyar környezetbe került a történet?

- Ez a kor már iskolás koromtól érdekel. Izgatott, honnan származik az ember, honnan származunk mi magyarok. A családom anyai ágról gazdálkodással foglalkozott. Nagyanyámék voltak a pesti milimárik. A VIII.-IX kerületben teheneket tartottak, Pesten kívül voltak földjeik, ahonnan beszerezték a takarmányt, és ők látták el a két kerületet tejjel. A keresztapám már óvodáskorától hajnali fél négykor hordta a tejet a pesti lakások lábtörlőire. Sokat nyaraltam rokonaimnál, folyton állatok közt voltam, természetes volt hát, hogy Vácott állattenyésztő iskolában tanultam tovább. Az iskola után az állatorvosi egyetemen dolgoztam egy évig, ahol megismertem néhány állatbetegség kezelését. Mégsem az állatorvosin, hanem a Pázmány teológiai karán végeztem el az egyetemet. Közben elvittek katonának és egy Cegléd melletti árpádkori temető ásatásán dolgoztam.

Nem lettem ugyan régész, de betekintettem az ásatási munkálatokba és különösen az antropológia terén sok mindent megismertem. Tanulmányaim végeztével iskolákban tanítottam hittant, egyháztörténetet, erkölcstant. Kiemelten foglalkoztatott a magyarok ősvallása, keresztény hitre térése és a „sámánjelenség”.

- A könyvből egyértelműen kiderül, hogy elmélyülten és alaposan ismeri ezt a világot és sokat olvasott az ősmagyarokról. Hogy lett végül teológusból állattartó?

- Már az egyetem alatt volt egy olyan tervem, hogy Cegléd mellett veszek egy tanyát. Évek múlva sikerült Csömörön földet vásárolnunk - lassacskán házat, istállót építettünk és létrehoztunk egy gazdaságot. Elkezdtünk gyerekeket táboroztatni, ehhez kellettek állatok: lettek juhok és egy ló. De egy ló kevés volt, ezért lett még egy és így tovább. A juhokat elsősorban a gyapjukért tartjuk, amit a kézművesfoglalkozásokon a nemezelésnél felhasználunk. A táboroztatás mellett lovagoltatással is foglalkoztunk, majd jöttek a tehenek, és a tej- illetve tejtermékek gyártása. Termékeinket ugyanúgy kiszállítjuk, mint nagyanyámék annak idején. Ezenfelül rendezvényekre is hívnak minket, ahol lovagoltatunk és élő történelemórákat tartunk.

- Ez mit is jelent pontosan?

- A történelemóra a következőképpen zajlik: felállítunk egy jurtát, korhűen berendezzük, hiszen tudjuk, hogy mindennek meghatározott helye volt a jurtában. László Gyula egyik könyvéből másolt képek segítségével mesélek a gyerekeknek a nomád életmódról. Tanítványaim közül néhányan beöltöznek és életképszerűen eljátsszák a jurtabeli életet, és van egy sor korabeli használati tárgyunk, fegyverünk, amivel hadi tornabemutatót tartunk. Néhány évvel ezelőtt egyébként készítettünk egy amatőr oktató filmet is a témában. A táborban kicsit tovább megyünk korban: bemutatjuk a gabona útját, hogyan kell kaszálni, kévét kötni, csépelni, hogyan lehet házi kemencében kenyeret sütni. Egyesületként működünk, Zengő Nyíl-, Hagyományőrző-,Lovas- és Íjász Egyesület a nevünk.

- Vagyis megmaradt a tanításnál, csak a téma változott. Népszerűek ezek az órák?

- Be kell valljam, a tanárok körében népszerűbbek, mint a gyerekek között. De ha csak egy kis dolog megragadja a figyelmüket és most vagy az elkövetkezőkben elgondolkodnak rajta, már elégedettek lehetünk. Ez olyan, mint a magvetés: a „termésre” várni kell...

- Könyve egyrészt izgalmas kalandregény, másrészt, ha úgy tetszik, olvasmányos történelemóra. Néha kicsit tanítóskodó, sőt még szómagyarázatot is csatolt a könyvhöz.

- Az egyik olvasóm azt mondta: úgy tanult történelmet, hogy nem is vette észre. Engem egyébként ebben az ősmagyar környezetben az apa-gyerek konfliktus érdekelt. Erre épült a regény. Tudjuk, hogy a nomád társadalom nagyon összetartó volt, amiből kiszakadni alig-alig lehetett. Ez a tízéves kisfiú kilép a saját életteréből, hogy megkeresse a lovát. Meg persze a saját útját. Az Altináj mellesleg az Égigérő fa mesei szerkezetére épül. Egyébként nekünk tényleg van egy Altináj nevű lovunk. Ráadásul akkor született meg, amikor végére értem a könyvnek, és hasonlóképpen, mint a regénybeli Altináj: félhold van a homlokán, kesely a bal hátsó lába és kanca. A könyvet többekkel elolvastattam, és végül egy tanárnő segítségével eljutottam a Móra Kiadóhoz.

- A magyarok eredetéről tudományos szempontból többféle elmélet létezik. Hogyan építette be ezeket a könyvébe?

- Igyekeztem elkerülni a magyarkodást. Be kell látnunk, hogy többféle eredetű a magyarság. A regényben igyekeztem a többféle származást, és a nyelvek egymásmellettiségét megmutatni. Ez ügyben hosszas beszélgetéseket folytattam Somfai Kara Dáviddal, aki a könyv szakmai lektora volt.

- A könyv végén nincs lezárva a történet. Gondolom, Csábán kalandjai itt még nem értek véget.

- Pontosan. Már dolgozom a folytatáson. Mint a bevezetőből kitűnik, a fiú öregemberként, a honfoglalás után meséli el az egész történetet. A folytatásban arra keresi a választ, hogy a sok veszély ellenére miért marad életben, mi az értéke a barátságnak és a szerelemnek. Szeretném a könyvet ajánlani mindenkinek ebben a hősök nélküli világban, ahol példaképekre van szükség.

Szénási Zsófia