Mindenkinek a saját forradalma

Ha versenyt hirdetnének, irodalmunk vagy filmművészetünk mondott-e többet, hitelesebbet ’56-ról, a forradalmunkról – nehéz helyzetben volna az ítélkező grémium. Ráadásul külön-külön kellene számba vennie a rendszerváltás előtti és utáni alkotásokat. Azokról az októberi napokról sokáig csak képes beszéd formájában vagy sehogyan sem lehetett megnyilatkozni. (No persze elítélőleg igen, de azok a darabok már a maguk idejében is kívül estek a művészet fogalomkörén).
Ne legyünk igazságtalanok, volt egy rövid ideig tartó kegyelmi állapot. 1957-ben, amikor a rendcsináló diktatúra szelleme még nem hatolt be mindenhová, készült egy őszinte hangvételű filmünk. Boldizsár Iván írta az Éjfélkor forgatókönyvét, amelyben persze erkölcsi ítélettel sújtja a korábbi háttérbe szorítottsága miatt „disszidáló” fiatal táncosnőt, de Révész György rendezése legalább hangulatában hitelesen idézi föl a menni vagy maradni kérdésének tragikumát.
A hatvanas évek eleji megújulásig, az úgynevezett konszolidáció kezdetéig film és irodalom csak mocskolni tudta az októberi napokat. A zuglói filmgyárban sorra készültek a forradalmat gyalázó művecskék (Tegnap, Az arcnélküli város, Virrad). Keleti Márton, a régi rendezőgárda ősbölénye járt élen ezek kivitelezésében. Hathatós irodalmi segítsége volt: Dobozy Imre szállította az alapanyagot. Szélvihar című drámája volt az egyik megfilmesített politikai fércmű; ezt a darabot tette aztán helyére évtizedekkel később Jeles András rendezésében a Monteverdi birkózókör.
Más kincstári írók is versengtek egymással és Dobozyval a forradalom elítélésében. Berkesi András (Októberi vihar, Vihar után) és Darvas József (Kormos ég) vállalta az agymosás hálátlan, de irodalmi pozícióikat erősítő feladatát. Nem vonjuk kétségbe, hogy hittek/hihettek abban, amit papírra vetettek, ám egy pillanatig sem törekedtek arra, hogy árnyalt képet rajzoljanak azokról a valóban viharos napokról.
Sánta Ferencé az érdem, irodalmunkban ő szólt először őszintén és a szubjektív átélés erkölcsi hitelével a forradalomról. A Húsz óra történelmi távlatba helyezte a négy egykori szegényparaszt ’56-ban zajló drámáját. Nem véletlen, hogy a filmesek lecsaptak a nagysikerű riport-regényre. Fábri Zoltán egy évvel később izzó hevületű képsorokban fogalmazta újra a könyvet. A fogadtatás pikantériája, hogy műve a soron következő moszkvai filmfesztivál nagydíját nyerte el.
Más filmesek sem maradtak le a tisztultabb ábrázolási lehetőségek kihasználásában. Herskó János már a Húsz óra előtt egy évvel letette az asztalra sokat vitatott Párbeszéd című alkotását. Ő is történelmi kontextusba ágyazva mutatta be a forradalmat és annak előzményeit. Filmje egy kommunista házaspár szemszögéből, gyötrelmes önvizsgálat keretében állt ki a szükséges megújulás mellett. A múltat be kell vallani, anélkül nincsen továbblépés – ezt sugallta minden képkockájával, miként Kósa Ferenc Tízezer napja is. Kósa alkotása érdekes viszonyban áll Fábri Húsz órájával. Egyszerre készült a két film, mindegyikük a magyar parasztság több évtizedes útját mutatta be, a feudalizmusból a meg nem valósuló kommunizmusba vezető véres erőszakkal terhelt utat. Csakhogy a Tízezer napot jó két évre dobozba záratta a hatalom, így művészi hatását csak késéssel fejthette ki.
Forradalmat elítélő mű ezután már nemigen született, ha nem számítjuk Mesterházi Lajos 1967-ben publikált terjedelmes regényét, a Férfikort. Íródott viszont egy méltatlanul elfelejtett, ám a történelmi mindennapokról pontos látleletet nyújtó regény Goda Gábor tollából. Az 1963-ban megjelent Poldini úr az örök kispolgár gyilkosan szatirikus jellemrajza. A regény címszereplője óvatosan visszahúzódva figyeli az eseményeket, s amikor mindenki véleményt nyilvánít valamiképp, ő hallgat vagy patikamérlegen adagolja a szavait.
Azok az íróink, akik tevőlegesen élték át a történelmi napokat, és később börtönnel vagy szilenciummal bűnhődtek miatta, mások bőrébe bújva tudtak érvényes mondanivalót megfogalmazni a Kádár-korszak éber eszmecsőszeink rosszalló pillantásaitól kísérve. Nem a nagyszabású történelmi tabló módszerét választották, mert azzal nem lehetett az igazságot megközelíteni. Déry, Örkény, Galgóczy a kispróza, a novella eszközéhez nyúltak, s kiderült, hogy abban nagy lehetőségek rejlenek.
Déry Tibor elbeszélései a magánéletet állítják középpontba, s annak tragikus elváltozásaiban mutatják fel a forradalom hatását. Alakjai mind vétlen áldozatok, megszenvedik a történelmi vihart. A határ felé tartók közé keveredő professzor meghal útközben (Számadás). Az idős házaspár lakásába egy sebesült felkelő menekül, s miközben az asszony orvosért siet, halálát okozza egy eltévedt golyó (Philemon és Baucis). Az 1962-ben íródott Két asszony Makk Károly Szerelem című méltán világhírű filmjének irodalmi kiindulópontja lett. Örkény István történetének házaspárja a forradalmi napokban eltűnt fiukat keresik – a hullaházban. Az asszony makacsul nem hajlandó tudomásul venni az igazságot: gyermekük a harcok áldozata lett. Galgóczy Erzsébet magányos tanítónője egy hasonlóképp magányos civil rendőrtiszttel ismerkedik meg, aki azokban az őszi napokban a felkelést leverők oldalán állt (Kettős ünnep).
Ezek a művek azt igazolták, hogy ’56-ról – nem csupán cenzurális okok miatt – egyelőre csak a magánélet szintjén lehet igazat szólni. A nagyobb léptékű, történeti hitelű áttekintéshez hiányzott a távlat. (Tolsztoj sem a krími háborúról, hanem a napóleoni időkről írta monumentális prózai eposzát.) A regényírás sem maradt néma a Kádár-korszakban, bár eredményét tekintve talán mégis jobb lett volna a hallgatás. Karinthy Ferenc 1982-ben regényt írt Budapesti ősz címmel (utalva korábbi 1945-ről szóló Budapesti tavasz című művére). Nos, ez a könyv – nem írói – erkölcsi kudarc. Az hagyján, hogy főhősét elviszi az október végi, november eleji napok minden helyszínére. Afféle staffázs figura, igazából mellékalak, aki előbb kiszabadítja apját, az egykori csendőrt a börtönből, majd pár nappal később – politikai okoktól vezérelve – a Köztársaság téren lelövi. Hihetetlen történet, hiteltelen megoldás. Nyilván a közlés érdekében tett engedmény ez az apagyilkosság.
Nádas Péter nagyregényében is előfordul ’56. A nádasi leíró módszer előnye: senki sem vár állásfoglalást tőle (tán nem is tehette volna). Az Emlékiratok könyve (1986) Temetések éve fejezetében olvashatjuk annak a forradalmi délutánnak a krónikáját, amikor tizennégy éves hősünk elveszti a rajztábláját és a fejes vonalzóját, miközben Fabrizio del Dongóként járja Pest és Buda utcáit, a forradalmas helyeket.
A filmművészet is ekkortájt, a nyolcvanas évek elején kezd végre kiemelten foglalkozni a korszakkal. A személyi kultuszt, azt is irodalmi segítséggel (Angi Vera, A ménesgazda), már jócskán lehetett bírálni, de a forradalomról csak szőrmentén lehetett beszélni. Korábban az Apa, majd a Makra rövid jeleneteiben szó esett ugyan a „felkelésről”, igazából azonban Gothár Péter Megáll az idője dobott követ a szolid témakezelés állóvizébe. A Bereményi Géza forgatókönyvéből készült 1981-es film diák hősei szüleik és tanáraik sunyító, hamis konszolidációra kacsintó életfelfogásának fittyet hányva a beat-korszak muzsikájában és tomboló házibulikon keresik identitásukat. Bereményi majd a saját rendezésében (Eldorádó) is szépen vall 56-ról, mint olyan kivételes korszakról, mikor is, ha csak rövid időre, elveszíti a pénz, az arany a mindenható hatalmát. Több filmünk jelezte, hogy végéhez közeledik a hallgatás korszaka. A Szerencsés Dániel (rendezője Sándor Pál) Nyugatra készülő menekülők között játszat le egy komor történetet (épp a napokban jelenik meg Mezei Andrásnak a filmnovellából „visszaírt” regénye). Gárdos Péter Szamárköhögése egy családi krónika keretében ugyancsak a lehetséges emigrálás témáját járja körül.
A rendszerváltás pillanatában Mészáros Márta dönti le végleg a téma tabuját. Önéletrajzi tetralógiájának harmadik, 1990-ben bemutatott filmjében (Napló apámnak, anyámnak) a Moszkvából hazatérő rendezőtanonc ráébred, hogy itt nem „ellenforradalom” zajlott. Mindeddig ez az utolsó nagyszabású mozi-produkció a hazai játékfilm történetében, amely sikeresen próbálkozott a történelmi időszak hiteles és bensőséges ábrázolásával. A későbbiekben, az ezredforduló környékén rendezőink mintha elfeledkeztek volna róla, hogy már semmi sem tilos. Vígjátéki, vagy inkább kisszerűen groteszk módon nyúltak a témához (Telitalálat, Világszám), vagy ismét gyermekszemmel mesélték újra a forradalom eseménysorát (Rózsadomb).
Az utóbbi években irodalmunk került lépéselőnybe. Két nagyobb szabású mű is keletkezett. Mindkettő még friss élmény, mindkettő még vitákra adott és adhat alkalmat. Karátson Gábor vaskos regénye inkább politikai vitairat. Nemcsak a nemrégen Kossuth díjjal kitüntetett szerző saját 56-os élményeit eleveníti föl, de a késő Kádár-kori politikai mozgalmak beleszövésével markáns véleményt mond a rendszerváltás előtti és utáni időkről. Publicisztikus hevülete miatt elveszíti a prózaíró számára szükséges távlatot. A másik mű színdarab, régies irodalmi műszóval: könyvdráma. A Kazamaták Papp András és Térey János négykezes munkája, az 56-os őszi napok legellentmondásosabb eseménysoráról, a Köztársaság téri pártház ostromáról szól. Jelentős húzásokkal be is mutatták Gothár rendezésében a Katona József Színházban. A nyomtatott és a rövidítve eljátszott színpadi szöveg még hosszú időre olvasni és emlékezni valót ad azoknak, akik tárgyilagosan akarják megítélni történelmünknek azt az időszakát, amikor mindenki főszereplővé válhatott saját élete drámájában.
Kelecsényi László