Egy kisfiú 56-os naplója - Csics Gyula

Nem kevés bölcsesség kell ahhoz, hogy valaki felismerje, a napi események egy majdani történelem részei lesznek, vagy a felejtés homályába vesznek. Azt, hogy a kipattanó forrongásokból 1956. október 23-án, Budapesten mi lesz, azt még sejteni sem lehetett. Sem a politika résztvevőinek, sem a város lakóinak, sem a gyerekeknek. Ennek az eszmefuttatásnak mond ellent, hogy ezen a napon két kisfiú naplóírásba kezdett annak okán, hogy megérezték, valami történt, s valami történni fog még. Mind a két naplónak meglett a maga sorsa, pont időben, az 56-os forradalom ötvenedik évfordulója előtt került elő, s öltöttek igazi könyvformát. Véletlen? Mondhatnánk, ha biztosak lehetnénk abban, hogy csupán ez a két napló született meg, de ki tudja, hány kallódik még a fiókok mélyén, az Ecseri pokrócain. Statisztikailag tehát nincs ebben semmi különös, vagy mégis? A Magyar forradalom címet viselő napló írója szelíden állja a sarat, amikor elismerő és kétkedő kérdések kereszttüzébe került, mivel az 56-os Intézet kiadta a „kétnyelvű” naplót. A kötet egyik fele az irkalapok másolatából áll, a másik szépen szedve, tipografálva…

Amit ön tizenkét évesen írt, az egy nagyon érett, jó megfigyelő készségű, komoly gondolkodású és politikailag tájékozott elméről árulkodik. Csodagyerek volt ön, Csics Gyula?
Nem mi voltunk a csoda, hanem a történtek, amiket akkoriban átéltünk. Inkább csodabogár voltam, mint sem csodagyerek. Barátommal, Kovács Jancsival jártuk a várost, kedvenc foglalatosságunk az volt, többek között, hogy felosztottuk egymás közt, kié Kőbánya, kié Lágymányos. És persze a gyárak, az üzemek is a „miénk” voltak.
Ebből a csatangolásból született a forradalmi naplóírás? Nem kis megdöbbenéssel olvastam, hogy a veszélyes napokban sem hagytak föl a bolyongással, még motoron is jöttek-mentek anyukája öccsének oldalkocsis motorján. Nem féltek? Hiszen soha nem lehetett tudni, honnan lőnek.
Nehéz erre válaszolni, de a barangolás és a naplóírás nem volt szoros összefüggésben egymással. A forradalom idején „csupán” attól lettek mások ezek a séták, hogy röpcédulákat gyűjtöttünk, illetve „felmértük a helyzetet”, hogy hol mekkora a kár. Később a helyreállítást követtük figyelemmel és mindezt rögzítettük naplóinkba. A félelemről annyit tudok mondani, hogy az ember hamar hozzászokik a rendkívüli körülményekhez. De természetesen nem akkor voltunk az utcán, mikor a harcok zajlottak. Egy alkalommal éreztem félelmet, mikor is hallani lehetett a fegyverropogást, nem tudni honnan, de nekem át kellett kelnem a Rákóczi úton, ahol a forradalmárok szedték fel a kockaköveket, hogy barikádokat építsenek. Feltételeztem, hogy a fegyveresek az utcán mozgó alakokra lőhetnek, így rám is. Amikor például nagybátyám motorján közlekedtünk, akkor már nyugalmasabb időszak volt, nem éreztem semmiféle veszélyt.

A napló azzal az elszánt gondolattal kezdődik, hogy megfogadta, addig írja, amíg az oroszok ki nem mennek. S lám, 1957. március 15-én abbahagyta. Vagy újrakezdte 1989-ben?
Úgy hiszem bárki számára belátható, hogy negyven évnyi naplóíráshoz igen erős elszántságra lenne szükség. Én magam ennyire nem voltam elszánt. Számomra azon a márciusi napon befejeződött a forradalmi hevület. Olyan ez, mint egy szerelem, aminek minden pillanatára, szépségére és csúfságára is emlékezem, de nem élhető tovább, ha vége van. Ez egy olyan zárványa az életemnek, amit szorosan a fejembe, a szívembe zártam. Semmi nem festheti át.
Értsem úgy, hogy távol van minden politikától?
Távol minden oldaltól, igen. Törekszem arra, hogy amikor a naplóról nyilatkozom, amikor az olvasókkal találkozom, akkor se legyek pártos. Tényekre szorítkozom, s mentes akarok maradni mindenféle áramlattól, távol minden fronttól.
Térjünk vissza egy kicsit tizenkét éves napjaihoz. Milyen volt a családi légkör, hogy ilyen kristálytisztán látta, mi történik. A napok megjelenése olyan, mint egy-egy vezércikk. Tömör, hangzatos címe van
A címeket akkor adtam, miután a napi események már összeálltak bennem és rögzítettem azokat a naplóban. Nyugodt, őszinte légkörben nevelkedtem. Soha nem mondták a szüleim, hogy erről vagy arról, amit otthon hallok, nem szabad beszélni. Tudtam, hamar felfogtam az igazodás szabályait, megtanultuk, mit hol lehet elmondani. Féltünk, persze, hogy féltünk, de ezzel is együtt lehetett élni. Nyílt légkör volt otthon, de nem különösebben szélsőséges. Éltük az életet, hegedülni tanultam, német órákra jártam. A forradalmi érzület egy része volt akkori énemnek.
Aki így ír, annak nem lehetett gond az iskolában fogalmazásokat írni…
Külön technikám volt a magyar dolgozatokhoz: elkaptam egy betűt, s azzal kezdtem fogalmazni. Játékossá tettem azt, amit más nyűgnek érzett. Később történészként sem okozott gondot az írás. Persze az, hogy fogalmazni szeretek és talán tudok is, nem jelenti azt, hogy a munkáim könnyen születtek, hiszen pontosnak kellett lennem, megfontoltnak, alaposnakde soha nem idegenkedtem attól, hogy írjak. .
Csak naplót soha nem…
Nem, azt nem.
A rendkívüli napló nem ébresztett kételyeket?
Dehogynem. De ezen csak mosolygok, ugyan, mi értelme lenne hazudni, kit lenne érdemes egy ilyen trükkel becsapni. Anyagi haszon reményében? Ezen is csak mosolygok.
Kik álltak mellé azonnal, s kik elébe?
A családom és néhány barátom, akik a rendszerváltást követően megismerték a naplót, biztattak arra, hogy adjam ki nyomtatásban. Legnagyobb bizalmat az 56-os intézettől kaptam, végül is ők jelentették meg a naplómat. Azt gondolom, ez kellő garancia a hitelességér. S kik elébe? Például Andy Vajna, a rendező. Legyintve tolta félre, ez nem lehet igaz, ez hamisítvány, ilyet nem tud írni egy kisgyerek, mondta.
Ő is tévedhet, gondolta mosolyogva?
Nem tudok, és nem is akarok ezekkel a véleményekkel mit kezdeni. Képtelenség lenne ma ilyet produkálni és nem érné meg a befektetett energiát.. De össze lehet hasonlítani Jancsi naplójával, ami egész más úton került a nyilvánosság el, ezt a naplót egyszerűen kihajították, s egy jószemű ember vette észre az Ecserin, s adta értő kezekbe. A kettő együtt erősíti és igazolja egymást.
Mesél az unokáinak a történtekről?
Meséket mesélek. Annyit tudnak, hogy a nagyapó "híres” lett, de nem én, hanem a fiam és a menyem meséli el nekik azt, ami ma történik
Bagota Edit