1956 ügye a szamizdatban – és az 56-os szamizdatok a 80-as években



Ebben az írásban két kérdésre keressük a választ. Az első: vajon mikor és miért jelent meg 1956 tematikája a magyar disszidens irodalomban? A második: milyen szamizdat kiadványokban, milyen 1956-tal kapcsolatos szövegek jelentek meg, és ezeknek milyen volt a hatása?
Ami az első témát illeti: 2006-ban sem érdektelen, ha leszögezzük, hogy az 1970-es évek végéig Magyarországon az 1956-os forradalomról (s különösen annak pozitív kisugárzásáról) nyilvános diskurzust folytatni nem lehetett. A megszerveződő szamizdat irodalommal szinte párhuzamosan jelentkezett igény 1956 szerepének újragondolására. Ebben a folyamatban említsünk meg két fontos és jelentős előzményt. Az egyik: a lengyelországi ellenzék (a magyarénál valamivel korábbi) megszerveződése és elementáris hatása. A lengyel szamizdat folyóiratokban és könyvekben (amelyek mennyiségben jóval felülmúlták a magyar termést) bőségesen esett szó a „lengyel ’56-ról, a „poznani eseményekről”, illetve azok összefüggésével a magyar forradalommal.
A másik: az 1970-es évek legvégén jelent meg a Bibó-Emlékkönyv, amely a magyar disszidens és féldisszidens értelmiség első közös vállalkozása volt, hogy egy közös kötetben keressen történelmi előképeket magának. A kötetben már előkerült Bibó 1956-os szerepe is, de döntően Bibó forradalom-gondolata (A magyar demokrácia válsága c. 1945-ös műve kapcsán). A 70-es évek végén a szerveződő ellenzék a „virágzó” Kádár-rendszer hétköznapjaival szemben „forradalmi” előzményeket keresett magának. A Kádár-korszak „reformvilágával” és a Nyugat szemében való elfogadhatóságával szemben forradalmi hagyományokat.
Így jutott el – az egyébként döntően baloldali háttérből érkező – ellenzéki értelmiség 1956-hoz. Nagyjából 1981-től kezdődően az ’56-os tematika rendszeresen jelen volt az ellenzék egyre szaporodó folyóirataiban és könyvkiadásában. Mielőtt áttérnénk a konkrét cikkekre és művekre, fontos még egy elemet megemlítenünk. Ez pedig az, hogy 1956 ügye nem ugyanazt jelentette az ellenzéki értelmiség számára 1981-ben és mondjuk 1987-ben, a rendszerváltáshoz közeledve. A korai szakaszra inkább a kérdés morális megközelítése jellemző (az 1958-ban kivégzett mártírok jeltelen sírokban fekszenek, és ez nem maradhat így tovább), míg a Kádár-rendszer utolsó szakaszában előtérbe került a morális és a politikai kérdések összekapcsolása, azaz annak kimondása, hogy nem pusztán a jeltelen sírokban fekvő halottak újratemetése szükséges, de ezen túlmenően semmifajta kibontakozás nem képzelhető el 1956 céljainak politikai érvényesítése nélkül. Ezen célok közül a nemzeti önrendelkezést és az önigazgatást tekinthetjük a legfontosabbnak.
Ami második témánkat illeti: a sokasodó hazai szamizdat igen élénken foglalkozott 1956-tal. Az első komolyabb korai megemlékezés – a forradalom 25. évfordulójára időzítve - a Beszélő 2. számában jelent meg, amelynek értékét növeli, hogy az 1981. december 13-i Jaruzelski-puccs után jelent meg. A Beszélő egyfelől két dokumentumot közölt (Donáth Ferenc levelét Molnár Miklóshoz, valamint Nagy Imre levelét Donáth Ferenchez), továbbá összefoglalta a többi szamizdat-folyóirat 1956-tal kapcsolatos megemlékezeseit. 1981-ben már több folyóirat létezett. Többek között Bába Iván szerkesztésében a Magyar Figyelő, amelynek 6. száma például részletes kronológiát közölt a forradalom évéről. Ez a tematikus szám volt az első, amely újraközölte Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. versét.
Formailag ugyan nem emlékezett meg a forradalom évfordulójáról, de cikkeiben a forradalmat idézte az olvasó emlékezetébe a Lányi András szerkesztette Kisúgó. Első számában például Kádár János pályaképét adta. 1981-ben – amikor Kádárt Nyugaton a legvidámabb barakk vezetőjeként aposztrofálták – a Kisúgó Kádárt (1956-os szerepvállalása miatt) kollaboránsként írta le.
1981-et követően a Beszélő, majd a Magyar Figyelő és a Kisúgó helyére lépett Hírmondó vált az 1956-os cikkek fő orgánumává. A Beszélő 7. számában például 50. születésnapja alkalmából szerkesztőségi cikk köszöntötte a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökét, Rácz Sándort. A 8. szám pedig (1983. októberében) szinte teljes egészében az 1958-as perekkel és azok utóéletével foglalkozott. A magyar olvasók feltehetőleg a Beszélőből értesülhettek először a Nagy Imre per előzményeiről, a vádakról és a tényekről. Ebben a számban mondták ki a szerkesztők: „Az 1963-as amnesztia nem zárta le egyértelműen a megtorlás korszakát. Az 1956 utáni restaurációnak máig ható következményei vannak, s nem csupán politikaiak”.
Azaz – folytathatjuk a gondolatsort – a szamizdat-kiadványokban az ellenzéki értelmiség már azt latolgatta, hogy a Kádár-rendszer milyen súlyos morális és politikai deficitekkel terhes. E latolgatás talán legpregnánsabb dokumentuma az 1987-es Társadalmi szerződés, amely egyértelműen kimondja: „Magyarországnak utoljára 1956 adott politikai programot”, ezért egy bármilyen új politikai program – hiszen 1987-ben már politikai programról lehetett csak szó – 1956-hoz kell visszanyúljon.
Végül nagyon röviden arról, hogy a 80-as évtizedben folyamatosan megjelentek 1956-tal kapcsolatos könyvek is. Az AB Kiadó, az ABC, az Artéria, Az Alulnézet Kiadó, a Katalizátor Iroda, az Elsötétítés Kiadó (hogy csak néhányat idézzek – teljes listájuk és az általuk kiadott könyvek jegyzéke megtalálható a Nagy Csaba által szerkesztett: A magyar szamizdat bibliográfiája 1981-1989. c. kötetben, Petőfi Irodalmi Múzeum, 1990.) számos alapvető munkát tettek közzé. 1981-ben az AB jelentette meg A magyar felkelés rövid történetét. 1982-ben az AB Független Kiadó közölte Méray Tibor könyvét: Miért kellett meghalniuk? Jegyzetek a Nagy Imre perhez címmel. Az ABC Független kiadó 1985-ben közölte Király Béla vezérezredes visszaemlékezéseit. 1986-ban jelent meg Bill Lomax híres könyve: Magyarország, 1956. 1987 és 1989 között pedig számos alapvető forrásmunka is napvilágot látott (például a forradalom sajtójáról).
A magyar közönségnek az a része, amely nem csupán a hivatalos lapokból tájékozódott, a 80-as évek elejétől – a Szabad Európa Rádiótól függetlenül is – szinte mindent megismerhetett a szamizdat-folyóiratokból és könyvekből. A hazai disszidensek ezzel felbecsülhetetlen szellemi gyúanyagot is szolgáltattak az 1989-90-es átmenethez. Ma nem árt, ha megemlékezünk erről.
Csizmadia Ervin