Sanghajban élt magyarok élettörténetét és munkásságát ismertető könyvet mutattak be a kelet-kínai nagyvárosban pénteken. A Magyarország Sanghaji Főkonzulátusa és a Magyar Nemzeti Levéltár együttműködése révén létrejött Mi, sanghaji magyarok... című könyv az 1890 és 1949 között Sanghajban élt, mintegy nyolcszáz fős magyar közösség több mint hatvan tagjának élettörténetét mutatja be.

A háromnyelvű (magyar, angol és kínai) kiadvány számos magyar építész, művész, orvos és kalandor életútját mutatja be, köztük több olyan alkotóval, akinek kéznyomát Sanghaj mindmáig őrzi.
Ahogyan arra Vang Tö-csung, a Sanghaji Társadalomtudományi Akadémia elnöke a könyvhöz írt előszóban rámutat: a Sanghajban élt magyarok közül messze a legismertebb Hudec László építész. Hudec nevéhez több mint száz épület fűződik Sanghajban, ahol 1918 és 1947 között tevékenykedett. A magyar építészt 2014-ben a sanghaji internethasználók egyedüli külföldiként Sanghaj 99 klasszikus szimbóluma közé választották. Vang szerint a Mi, sanghaji magyarok... című könyv kitölti a tudáshézagot a sanghaji magyar örökség többi részéről.
A most megjelent kötet a 2017-ben kiadott HUDEC és a 2019-ben megjelent Gonda - Sanghaj ultramodern építésze című albumok után átfogó képet nyújt az egykor Sanghajban élt magyarokról.
Szentmártoni Lívia, Magyarország Sanghaji Főkonzulátusának oktatási és kulturális diplomatája és a kötet szerkesztője a kiadvány bevezetőjében az 1890 és 1949 közötti időszak történelmi eseményein vezeti végig az olvasót, a kínai császárság végnapjaitól világháborúkon és a japán előrenyomuláson át a kommunizmus térnyeréséig, a történelem fordulataihoz kapcsolva a magyar közösség tagjainak felvonultatását.
A sokszor fordulatokkal teli élettörténetek felderítésében a levéltár által őrzött dokumentumokon kívül a többi között korabeli újságcikkek, valamint az érintettek leszármazottai nyújtottak segítséget. A könyvben számos olyan archív felvétel található, melyek családi gyűjteményekből kerültek elő, és egyedülálló bepillantást engednek a korabeli sanghaji miliőbe, illetve a sanghaji magyarok mindennapjaiba. Egy fekete-fehér fénykép például az 1898 és 1948 között Sanghajban élt Komor Pált ábrázolja, amint hagyományos hortobágyi pásztorviseletben pózol az 1907-ben megrendezett Bálint-napi jelmezbálon. Komor Pál 1923-ban egy segélyalapot hozott létre a Sanghajba érkező magyar hadifoglyok hazautazásának vagy sanghaji munkához jutásának megsegítésére, 1938-tól pedig a városba érkező zsidó menekültek segélyezését szervezte. Közreműködésével több mint 15 ezer zsidó menekült részesülhetett támogatásban Sanghajban.
A könyvből egyebek mellett olyan érdekességek is kiderülnek, hogy a legelső Sanghajban állomásozó amerikai főkonzul a szegedi születésű Számwald (Stahel) Gyula volt, aki nem csupán Petőfi Sándorral és Jókai Mórral ápolt jó barátságot, de Angliában megismerte Karl Marxot, Abraham Lincoln pedig személyesen nevezte ki a Washingtont védő lovasság főparancsnokává.
A magyarok közössége Sanghaj társasági életéből is kivette részét. A városban egykor magyar csárda, az 1930-as években pedig egy Laci nevű magyar vendéglő-mulató is működött. A harmincas években pedig a város egyik közkedvelt primadonnájaként elhíresült magyar Csorba Klári a Sanghaj Rádió élő adásában korabeli magyar dalokkal, köztük Seress Rezső Szomorú Vasárnap című sanzonjával ismertette meg a hallgatókat.
A kötet diplomáciai célokat szolgál, így kereskedelmi forgalomba nem kerül, de az érdeklődők számára hamarosan elérhető lesz a nagyobb magyar és kínai könyvtárakban egyaránt.