A Napok romjai (avagy, a korábbi címén A főkomornyik szabadsága) c. könyvvel különös személyes kapcsolatom van: úgy fest, mindig fontos vonatutakon szegődik útitársamul. Egyszer egy nagy kaland kezdetén Svédországban, ahol nemcsak a többórás vonatúton nyújtott vigaszt, de a pályaudvar várótermében is, ahol három órát fagyoskodtam, miután lekéstem az előző vonatot… Aztán pedig most, egy kórházi látogatásra tartva, egy olyan szerelvényen, ahol a kinti tíz fok ellenére is folyamatosan ment a légkondi. Mindkét alkalommal tökéletes olvasmány volt Ishiguro kötete.

A Napok romjai főszereplője Stevens, egy valaha igencsak jó hírű angol kastély főkomornyikja. A történet kezdetén már 1956-ot írunk, és a már idősödő Stevens, háziura nem is olyan gyengéd noszogatására úgy dönt, életében először végre kivesz néhány szabadnapot. A szabadságát pedig arra fogja használni, hogy elautózzon az ország másik felébe, Devonba, a ház korábbi házvezetőnőjéhez, Miss Kentonhoz, miután kapott a nőtől egy levelet, melyből arra következtetett, hogy házassága válságban van és szívesen visszatérne a házba szolgálni.

Stevens tehát nekiindul a kastély immár amerikai urától kölcsönvett, igencsak impozáns Forddal, hogy megcsodálja az angol vidék szépségét, és elérjen húsz éve nem látott kedves barátnőjéhez. Szerencsére Stevens magával viszi naplóját is, így nemcsak az út leírását olvashatjuk, hanem szépen lassan fény derül a saját, illetve a ház múltjára is. Hamar kiviláglik azonban, hogy Stevens megbízhatatlan elbeszélő – gondos neveltetése és igyekezete, hogy mindig, minden helyzetben a „legméltóságosabb” viselkedésre törekedjen, gyakran azt eredményezi, hogy félreértelmez bizonyos helyzeteket, melyeket aztán így próbál megmagyarázni az olvasónak is. Egy pillanatra sem felejthetjük el, hogy az angol vidék tájait is az ő szemén keresztül látjuk, aki élete során alig hagyta el lak- és munkahelyét, Darlington Hallt, így minden leírását átszővi az először úton lévők romanticizmusa: például, amikor a nyilvánvalóan puritán szállásokon afelett lelkendezik, hogy milyen tiszta és takaros minden.

És pontosan ez Stevens életének nagy tragédiája: hogy amíg a méltóság mibenlétén és azon elmélkedik, hogyan válhatna legendás hírű főkomornyikká, elszalad mellette az élet és olyan lehetőségeket szalaszt el, melyek egész életét más irányba mozdíthatták volna. Nem tudjuk, ő maga tisztában van-e ezzel, vagy önmagát is sikerül becsapnia; minden naplóbejegyzése ugyanis egy újabb kísérlet arra, hogy megzabolázza érzelmeit, hogy megpróbálja elkendőzni a valóságot. Sokszor előfordul, hogy amikor kényes témához érkezik, például, hogy miért hagyta végül el a házat Miss Kenton, előbb oldalakat elmélkedik valami más, számunkra lényegtelennek tűnő témáról, mielőtt végül visszatér a tárgyalt múltbéli jelenethez.

Stevens karótnyeltsége és mindig kifogástalan modora gyakran eredményez szinte komikus jeleneteket, főként a Miss Kentonnal folytatott csipkelődős párbeszédekben, de Stevensnek meggyűlik a baja amerikai munkaadójával is, és teljesen elszörnyed azon, hogy az humoros hozzászólásokat vár el tőle. Az alábbi jelenet tökéletes ízelítő mind Stevens, mind pedig a szöveg stílusából.

„Mr. Farraday reggeli kávéját szolgáltam fel éppen a reggelizőszobában, amikor munkaadóm megjegyezte:
– Remélem, nem maga hallatta azt az éktelen károgást ma reggel, Stevens!
Kitaláltam, hogy arra a két cigányra gondol, akik szokásuk szerint ócskavasért csöngettek be a kastélyba kora reggel. Történetesen aznap is sokat töprengtem, vajon nem kívánja-e meg munkaadóm, hogy tréfálkozására tréfával válaszoljak, és fölöttébb nyugtalanított, hogy esetleg rossz szemmel nézi sorozatos mulasztásaimat e téren. Ezért valami szellemes válaszon törtem a fejemet, olyan válaszon, amelyben keresve sem lehet bántó élt felfedezni, ha mégis rosszul ítéltem volna meg a helyzetet.
– Inkább fecskéknek mondanám őket, uram, nem varjaknak – jegyeztem meg egy-két pillanatnyi habozás után. – Mivelhogy vándormadarak – tettem hozzá illendően szerény mosollyal, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy tréfának szántam a mondottakat, ugyanis nem szerettem volna, ha Mr. Farraday tévesen értelmezett tapintatból elfojtja spontán derültségét.
Ő azonban épp hogy fölpillantott.
– Mit mondott, Stevens? – kérdezte.
Csak ekkor jutott eszembe, hogy tréfás megjegyzésemet aligha méltányolhatja az, aki nem tudja, hogy cigányok jártak erre. Így viszont nem láttam módot arra, hogy a tréfát tovább szőjem; az igazat megvallva, elhatároztam, hogy véget vetek a dolognak, ezért úgy tettem, mintha eszembe ötlött volna valami sürgős elintéznivaló, és elnézést kérve távoztam, Mr. Farraday pedig némiképp értetlenül nézett utánam.”

Stevenst sok, ennél nagyobb csalódás is éri a lapokon – egekig magasztalt korábbi munkaadója, Lord Darlington német szimpatizánsként kegyvesztett lesz (az is egy csodálatos rész egyébként, ahol Stevens a ház urát mentegeti, miközben Herr Ribbentrop érkezik meg hozzájuk vacsorára), és bizony a valószínűsíthetőleg nem egyoldalú szerelmet is hagyja elsikkadni, míg végül csak egy cornwalli teadélután jut neki. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, manírjai és elképesztő angolsága és helyzetmagyarázatai miatt az olvasó úgy érezheti, Stevens a barátjává vált, és sokszor legszívesebben vállon ragadná és megrázná, hogy „mégis mit csinálsz, te szerencsétlen?”. A Napok romjai tulajdonképpen pontosan olyan, mint ahogy a cím alapján várnánk: van benne egyfajta lassú, komótos szépség egy nagy adag humanizmussal. Finom, csendes irónia és ennél is csendesebb emberi kapcsolatok, melyek sosem bontakoznak ki igazán, ezek jelennek meg a világ valaha volt talán legangolabb regényében, mely olyan utazásra invitál minket, melyet vétek lenne visszautasítani.

Bráder Edina

Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Helikon Zsebkönyvek 108.
Helikon Kiadó,  304 oldal, 1799 Ft