Legújabb regénye egy szerelem története, 1964 és 2019 között játszódik. A főszereplők, Vajda Ilma és Gavenda Péter („Gerenda”, az élsportoló) első találkozásukkor még nem tudják, hogy ha nem is együtt, de egymás mellett fogják leélni az életüket: mindketten Árpádharagoson lesznek tanárok.

– Előző könyve, a Luther kutyái más kiindulópontból született, saját betegsége történetét dolgozta fel, ez a regénye pedig egy szerelem története. „Nem a tulajdonságok döntik el, hogy illenek-e ketten egymáshoz, hanem a szerelem, bármi legyen is szerinted az.” – idézem Ilmát, aki akár a hűséges Pénelopé, „okos lelkű, a jó eszű, a szilárd szívű”. A nő szemszögéből írta meg a regényt. Miért?

– Olvasóim között az a pletyka járta, hogy általában nem alkalmazok női szereplőket. Ennek a pletykának véget kellett vetnem. Olyannyira, hogy itt nem csupán akad nő, bőven, de a hang is egy (valóban Pénelopé-szerű) nőé, vagy egy olyan narrátoré, aki nagyon közel áll hozzá. A női hang megalkotása nehéz feladat volt. A női hang (messzire vezető egyetemtörténeti okok miatt) nem mindig érvelő jellegű. Azt hiszem, sokat tanultam a munka közben. Nem érvelni nagyon nehéz. De – talán – jövedelmező.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy egy figurát legjobban azzal lehet jellemezni, hogy hol telt az élete. Elég néhány helyszín beazonosítása, és Árpádharagosról hamar kiderülhet az olvasó számára, hogy az ön szülővárosáról, Békéscsabáról van szó. A helyek jobban meghatározzák az embert, mint az idő, amelyben él?

– Az első azonosítással nem értek egyet. Árpádharagos nem Békéscsaba, hanem az a város, amelyikben első regényem, a Szentek hárfája játszódik – az ún. valóságban ritkán szoktak templomokat átköltöztetni. A helyszíneket sohasem sikerül beazonosítani: a valós elemek elmozognak. Azt azonban valóban gondolom, hogy bár az idő mostanában reneszánszát éli, a helyek jobban meghatározzák az embert. A jaminai Könyves utca beleszalad a Franklin utcába. Ez a tény jobban meghatározza az életemet, mint az, hogy éltem néhány évet a szocializmusban.

– Mindegyik fejezet egy-egy év metszete, amit egy-egy jeles eseménnyel idéz fel, mint például a holdra szállás, John Lennon halála, Csernobil, vagy a tüntetés a romániai falurombolás ellen, és a legfrissebb esemény 2019. május 21-én történt, amikor leégett Békéscsabán a több mint 150 éves István-malom tornya. Vajon hogyan befolyásolják életünket a külső események?

– Olyik így, olyik úgy, olyik meg sehogy. Azt viszont utálom, hogy A tanú című film óta (1959) viccesnek tűnik a szocializmus története. Nem volt vicces. Nagyon nem volt vicces, hogy minden tekintetben bele voltunk zárva egy kicsike és buta országba. Ezen az országon belül néha volt némi szabadságocska, de a korlátozott szabadság nem szabadság. Vissza akartam vinni olvasóimat abba rettenetes világba. Inkább eseményeket akartam, nem évszámokat. Richter Richárd lázadása: ez igazi (működőképes) jelölő.

– Szilvalekvárfőzés, kolbász- és tőtikekészítés, locsolkodás – Jólesett, hogy felidézte ezeket a bensőséges hangulatokat! „Voltaképpen ez az emberhez méltó élet” írja a hagyományok elhalásával, megszűnésével kapcsolatban…

– Egy rendes, becsületes és szorgos országban én konzervatív figura lennék. Csak az a buta Lenin gondolhatta, hogy ő majd most okosabb lesz, mint bárki más előtte. Ez az ország azonban nem szorgos és nem becsületes. Ezért aztán én egy balliberális gazember vagyok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szeretném a lekvárfőzést, a kolbász- és tőtikekészítést, a karácsonyt és a locsolkodást. Ha az emlékirataimat írnám, ezek az elemek jelentenék a legfontosabbakat. A Veszett a világ című filmben (David Lynch, 1990) giccs van meg horror – és közte egyáltalán nincsen semmi. A közép-európai idillek azonban felülemelkednek ezen a szembeállításon.

– Ilma és a férfi viszonya másokkal kötött házasságokat, a karrier fordulópontjait is túléli, közben a nő úgy érzi, hogy ő az egyetlen ember, aki Gerendát igazi valójában látja. Viszonyukat találóan fejezi ki a könyv mottója, egy Rilke idézet „mert sose fogtalak, szilárdul tartalak” – hogyan talált rá?

– Most megpróbálok patetikus választ adni. (Poétikailag szinte minden érdekes, ami le van tiltva.) Az ember szinte mindig Rilkét olvas, próbál Rilkét olvasni. Én elsősorban azért, mert ő azt is mondta, hogy nem kell mindig a boldogságra vadásznunk. Az emberi életnek nem célja a boldogság. Ennél a mondatnál könnyű elakadni. Élvezeti társadalomban élünk. Gyakran akarjuk az örvendezést. Az öröm – gondolhatjuk – megvásárolható. Ezért dolgozunk. A boldogság feladatának visszautasítása tehát felszabadít. Vajda Ilma, azt hiszem, egy másik módon, egészen boldog lehetett.

Szepesi Dóra

Szilasi László: Kései házasság
Magvető Kiadó, 200 oldal, 3299 Ft