Vásárhelyi vásár

November közepe tájt rendezték a nemzetközi könyvfesztivált és -vásárt Marosvásárhelyen. Immár a tizenharmadikat. Mint megnyitójában Péliné Bán Éva joggal állította: e szám a rendezvény történetében korántsem „szerencsétlen”, s további távlatokat nyithat. Első summázásban a fesztivál lelke, Káli Király István író, kiadóvezető is kedvező tapasztalatokról és erős forgalomról számolhatott be. Valóban állandó nyüzsgés és számos (igaz, nem mindig a tervek szerint megvalósult) program uralta a város színházának hatalmas földszinti és emeleti csarnokát (s a derengő fények közt nagyon sok iskolás ismerkedett a könyvek világával).
Magam – Szabó T. Anna, Várady Szabolcs, Závada Pál és Dragomán György írók társaságában – a vásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi irodalmi est moderátoraként érkeztem (már nem első ízben) a könyvünnepre. Számomra ebben a műsorvezetői, a programot lazán összefogó minőségemben mindig nagy élmény és tovább élő tapasztalat az írók, költők felolvasását hallgatni. Annát, Szabolcsot, Palit már sokszor láttam-hallottam közönség előtt, pódiumon. Tudtam, hogy a köszönés-köszöntés öröme: az irodalomszerető publikum tapsa nem marad el. Dragomán György ugyancsak megjósolható és megérdemelt sikerének azonban most először voltam ily személyes tanúja. Az egyébként Marosvásárhelyről elszármazott író A fehér király című regényéből olvasott fel mindkétszer: egy tizenegy éves kisgyermek szemével láttatta, hangján idézte meg a kiváló szöveg a diktatúra Romániáját.
Mit tesz Isten, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán (vagy Intézetben: a SzISzI-ben), közelebbről a kamaraszínházban tartott, meghittre kerekedett est előtt a régi barát, az egyik legtekintélyesebb erdélyi színházi rendező, az 1946-ban született
Kincses Elemér
Soha című regényének (Mentor Kiadó, Marosvásárhely) dedikált példányával lepett meg – s ez egy (az épp iskoláskortól a felnőttkorig cseperedő) gyermek, majd ifjú (az önéletrajzi én) a változó nyelvi és tudatállapothoz igazított krónikája (az 1950-es évek elejétől indítva). Egészen más alkotói technikákkal, mint Dragománnál, de ebben az esetben is eredeti megoldást nyert a kettős tükrözés: az egykori létbe-avatódás és a mai felidézés együttes stiláris megérzékítése. A dráma területén már gazdag termést magáénak tudó Kincses az epikára átnyergelve az egy lendületű, mégis nyugodt ritmusú, az erőteljes kulcsepizódokat főszerephez juttató történetmesélésnek kötelezte el magát. E közelítés fő problémája, hogy a való világ adaptálásának, részleges elsajátításának fragmentumai (a családi-testvéri beágyazódás „fotografálása”, a nyiladozó szexuális érdeklődés kalandjai, a halállal való találkozás döbbenete) viszonylag sok hasonló élménykönyvben viszonylag sokszor nyertek rokon megformálást, tehát általában várakozásunk szerint alakulnak (s persze ismerősen rájátszanak a magunk emlékeire is). Ám a (például az élsport motívumától színezett) fabula és a kiérlelt előadásmód felvértezi magát annyi sajátszerűséggel, hogy a Soha fordulatos epikává nőjön, mely máris követeli folytatását.
Ha már két színházba is hivatalosak voltunk könyvfesztiváli meghívottként, olvassunk „színházi regényt” is!
Radka Denemarková
– a cseh-német szakot végzett, még mindig negyvenen inneni bölcsész a prágai Divadlo Na Zábradlí: egy neves kisszínház dramaturgjául szegődött el, s (többek között) a korán elhunyt filmrendező, Evald Schorm monográfusa – egy idős, a pályától és az élettől búcsúzó neves rendező, valamint a bemutatott darabot író, már ugyancsak nem fiatal asszony egybefonódó sorsdrámáját igyekezett megformálni a Ki dörömböl? (Európa) lapjain. A „sötét komédia” némileg darabos volta a tapasztalt fordító, Körtvélyessy Klára magyarításán is kényszerűen átüt. Előkészítés nélkül lépnek működésbe némely jellemvonások, akad üresjárat, a titkosság nemegyszer érdektelen. Egy bizonyos – a múltra, a II. világháborúra vonatkozó – kérdő mondat vérzi át újra és újra a textust. A maguk és mások elől menekülő hősök (a magát lakása burjánozni engedett szennyével mintegy védeni próbáló Birgit, a lényéből ki-kivetkőző Petr) szinte misztikus kapcsolatba kerülnek, noha lényegében nem is keresztezi egymásét az útjuk. Ehhez „balladásan” játszik hozzá a kisregény sárkánymotívuma, mely inkább az ajánlásokból és a fejezeteket tagoló versidézetekből sugalmazódik, mintsem magából a műből olvasható ki és fejthető meg. Denemarková nem a legszigorúbb „dramaturgja” regényíró énjének, ám érthető, hogy szuggesztív – specifikumként rengeteg nőalakot felvonultató – alkotása nemzetközi figyelmet keltett, s hogy a Ki dörömböl? 2005-os közreadása óta írói pályája már tovább is emelkedett.
Béládi István
pályája viszont sajnos korán lezárult. Éppen ma, hogy ezt írom, van a huszonegyedik évfordulója 1986. november 14-én, huszonévesen elkövetett öngyilkosságának. Alakját Bognár Róbert baráti – és mesteri – utószava, ez a húsz esztendővel ezelőtti emlékezés/nekrológ eleveníti fel egy futó pillanatra. Bontakozó munkásságát, sötét, cselekménytelen, nyomott hangulatú novellisztikáját pedig az Egy halál című kötet, melyet a jogörökösök (élen a testvérrel, Béládi Lászlóval) nem egyszerűen kegyeleti gesztusnak szántak, hanem a valóban szuverén kisepika nyomtatott megőrzésének. A kallódás, az önpusztítás íróit, az évszázaddal ezelőtti „ködlovagokat” emlegessem elődökként? A „lézengő hős” köré rajzolt elbeszélések párhuzamaival példálózzak? Krasznahorkai László vagy mások műveit rokon jelenségként említve kérjek figyelmet Béládi István írói hagyatékának…?
Ott lehetett volna velünk Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
Tarján Tamás