Szeptember 21.
Nem 11., 21. A magyar dráma napja. Nincs nagy csinnadratta, néhány színház s a média egyik-másik, konzervatívabb bázisa ünnepel méltóképp. Tennivalóim úgy hozzák, hogy délelőtt a centenáriumi év József Attila-képéről kell előadást tartanom, s ehhez egy kis
Moliére-kötetet
halászok elő, mely a Népliget Színkör 1942-es előadásának (Szendrő József, Gobbi Hilda, Görög Ilona, Major, Pásztor János és mások!) szövegkönyvét – Hont Ferenc és Major Tamás fordítása -, a rendezői utasításokat – Szendrő Ferenc -, illusztrációként Beck Judit díszlet- és jelmezterveinek egy részét tartalmazza (hozzá itt fekszik JA Hont Erzsinek, a fordító-rendező Hont feleségének írott verse.) Mindez csak hangulat. Tolnai Gábor könyvtárából került az enyémbe a szignójával ellátott füzet. Nem közvetlen úton, mert bár tanárom, később tanártársam volt, a Csillag Vera tervezte piros kiadványt antikváriumban vettem, bizonyára a Tolnai-hagyaték részleges értékesítésekor. A hatvanhárom évvel ezelőtti nevezetes bemutató textusa voltaképp: magyar dráma. Illyés Gyula így tolmácsolta a II. felvonás vége felé olvasható passzust (az Osiris kiváló Moliére-összesében, melyről e hasábokon 2002-ben írtunk): „Egy kukkot se szólok, mert beszéddel itt úgysem érek el semmit. Csőstől ennyi baj még senkire sem szakadt. Nem tudok hová lenni attól, hogy ez a cemende asszony újra meg újra milyen ravaszul kifog rajtam, milyen ügyesen a talpára esik. Hát már mindig nekem kell a rövidebbet húznom?” A Dandin Györgyből lett Duda Gyuri (Lükeházy és Lükeházyné meg a többiek helyett Uritök, Uritökné és mások társaságában) Hont és Major nyelvén ekként kiabál: „Befogom a számat, jobb, ha nem beszélek! Ilyen szerencsétlen flótás nincs még egy a világon. Csak ámulok, bámulok, hogy pofoz a sors és hogy milyen agyafúrt ravasz ez az én dög feleségem, hogy mindig neki van igaza, s hogy mindig én vagyok a hülye!” Egy Moliére-mű mint szemléleti és stiláris kérdés, mint fordítás és/vagy adaptáció:
József Attila
számára is érdekes lehetett volna a dolog. Miért nem járok színházba? című cikkecskéjében kijelentette: „Mikor járnék színházba? III. Richárd ezt kiáltja: «Országomat egy lóért!» Emellett igen nevetségesen hangzanék, ha a mai szerző történetesen ezt adná hőse szájába, aki történetesen könyvelő: «Állásomat egy taxiért!» Nos, ha egy mai Shakespeare kitalálná, hogy egy ilyen felkiáltás hogyan ne váljék nevetségessé, de hogyan szorítsa el az ember szívét, örömmel áldoznék még az indokolatlanul magas árakat kérő ruhatárra is.” (JA nem sejthette, hogy a Nemzeti Színház – Kulka Jánossal a címszerepben – futó III. Richárdja lovat, biciklit, motorkerékpárt, gépkocsit egyként szerepeltet majd.)
A József Attila-év legszebb újdonságainak egyike a Petőfi Irodalmi Múzeum „És ámulok, hogy elmulok” című József Attila-iratok alcímű albumja. Varga Katalin állította össze, rendezte el, kísérte jegyzet értékű aláírásokkal a levelek, jegyzőkönyvek, kérvények, bizonyítványok, olykor fényképek és illusztrációk sorát. A gyönyörű könyvtárgyat T. Nagy György tervezte. A búvárkodás öröme, az életútban történő meditáló elmélyedés, az életévek számának fekete csíkjával filmszerűen pergő kötet élvezete szinte hiánytalan, a tudott dolgoknak, eseményeknek is rejtettebb összefüggéseire derül fény. Ám az éjszakába sötétülő szürke szín sorsszimbolizáló metaforikáját (a megvillanó tűzpiros ellenére) nyomasztónak, túltengőnek véljük a margókon. A tudatosan visszafogott szerkesztői eligazításokból is köszönettel vennénk még néhányat. A Névmutató pedig nem azért problematikus csupán, mert az olvashatatlan vagy érdektelen neveket nem lehetett, nem kellett besorolni, hanem mert Ignotus Ignotus Hugóként fordul elő, Arany János kimaradt stb. Egészében és mindenestül méltó a mű az emlékezés ünnepeltjéhez. Kéz és gépiratok betűiből, nyomtatványok rubrikáiból egy arc antropomorfizázálódik: a József Attila-arc.
A Duda Gyurit a Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet tette közzé egykoron [é. n.],
Arthur Schintzler
Drámák című gyűjteményét a sokkal kurtább, egyben patinásabb nevű Európa, ….
Nem könnyű válaszolni arra, miért épp ez az öt színmű állt egybe Dedinszky Zsófia és Szakács Emese keze alatt (erre az utóbbi tollából eredő, színvonalas Utószó sem ad egyértelmű feleletet), ám a keresztmetszet-érzet megadatik az olvasónak, és nem hiányzik a Körtánc, amelyből Kornis Mihálynál hajdan új magyar dráma vált, a Körmagyar (a kettőt együtt a Napra-Forgó jelentette meg 1990-ben, benne Bródy Sándor ráhangoló szavaival a szép cz-s – Az utcza lánya stb. – Bródy-fordítást). Békülten tudathatjuk JA szellemével, hogy az évszázada még „botrányos” szerző darabjainak mai érvényű átültetéseit kapjuk a fordítóktól (Györffy Miklós, Lőrinczy Attila, Márton László, Parti Nagy Lajos, Szakács Emese). A Zöld kakadu és az Áldozat a legfrissebb a III.évezredi színház számára (s épp a Körtánc a legöregecskébb). Talán a nekibúsult Duda Gyuri is elolvashatná az Utószó végét: „Önmagunkat és másokat kínozni, miközben nevetünk és viccelődünk, az elkeseredettség legmélyebb bugyraiban létezni és közben felszabadultan, bájosan, a szépségtől tündökölve táncolni, zenébe, táncba, művészetbe menekülni – ez Schnitzler ars poeticája. Nem véletlen, hogy aktuális”.
Tarján Tamás