Pünkösd, gyermeknap

Alig pár hete volt – ugyanarra a vasárnapra esett – húsvét és a költészet napja, most pedig már pünkösd – és a gyermeknap szabályozza „egyszerre” az ünnepi készülődést (ha más-más módon is).
A Magyar Katolikus Lexikon kiváló sorozata a IX. kötettel (Meszr-Olt) éppen „lekési” a pünkösdi ünnep(kör) címszavait, de az 1002 oldalon persze így is rengeteg az érdekesség. Ebbe a címszótartományba esnek a Nagy vezetéknevű személyek, a Nagy- és a nagy- előtagú, meghatározásra, ismertetésre váró szavak (például a református Nagy Imre miniszterelnöktől Nagyboldogasszony nevén és ünnepén át a nagyböjtig, nagyszombatig és Nagyszombatig egy sereg tartalmas szócikk). Itt olvashatunk az „összes” Miklósokról is, szentekről és pápáról; s itt Mindszenthy Józsefről, gazdag bibliográfiát és kapcsolódó információkat nyerve. A lexikonfolyam továbbra is kitűnik tágasságával. Olyan tárház, amely a mellékesre is koncentrál, az arányokat gondosan méri, történetiségében lehetőség szerint tárgyilagos, a katolikus-ban sosem téveszti szem elől az egyetemest. Jómagam első tájékozódáskor a legtöbbet a misszió, misztika, népi vallásosság címszavaitól kaptam. Meghökkentett viszont (ez a dicsért tágasságnak kezdettől vitatható velejárója ebben a vállalkozásban), hogy néhány szócikk – például egy barátom, kollégám tollából a szinte csak névsorra korlátozódó népi irodalom – semmi kötődést nem mutat a Magyar Katolikus Lexikon címével/tárgyával, s ezen az utalások sem segítenek.
Homályos földerengő egykori néprajzi tanulmányok (is) vezettek a Marco Polo sorozat Szardínia című (útitérképpel ellátott) kötetének fellapozásában (arra voltam kíváncsi, hogy a cavalcata sarda, ez a nagy népviseleti látványosság május melyik vasárnapján élvezhető Sant’Efisióban. Az utolsó előttin). A Magyar Könyvklub kiadványa a praktikus tudnivalókat, az utazáshoz kedvet csináló leírásokat és fényképfelvételeket, valamint az eklektikusan, ám ötletesen adagolt unikális tudnivalókat elegyítve kellemes útitársnak és biztos ciceronénak ígérkezik. (A Marco Polo sorozatnév alatt mostanában még a Finnország és a Korzika kötetekkel találkoztam. Az előbbi talán – magyar használó számára – több specifikumot is felvonultathatna. Ettől függetlenül a turisztikai alapcélt mindkettő jól szolgálja.)
„Lángszárnyakon röpül felénk a nyár…” – írja Kosztolányi Dezső a Fasti vershármasának (Karácsony, Húsvét, Pünkösd) utolsó szonettjében. Az aranysárkányban május 1-je a kitüntetett nap: ekkor indul, ünneplők zsivajában, a cselekmény (akkor még, 1900 táján, a reggeli testedzésről e napon az iskolai órákra kellett sietniük a diákoknak). Névelős formában írtam le az 1924-ben keletkezett klasszikus regény, az Aranysárkány címét, ez a változat szerepel ugyanis a teljesen elfeledett (s most a Tiszatáj Könyvek jóvoltából újra kiadott) ifjúsági változat borítóján (belső címlapján már nem, ott nincs névelő!). A Balogh Tamás szegedi író, irodalomtörténész által újrafelfedett és gondozott – önálló műként felfogható, bár sok szövegegyezést is mutató – alkotás Kosztolányi tizennyolc éves korának emlékeit (a bizonyára a fiának, Ádámnak az iskoláztatásával összefüggő tapasztalatokat) ugratja ki az 1932-es datálási könyvben, melyből teljesen elmarad a Hilda-eseményszál. A szövegnek ez a kidolgozása – melyet a budapesti könyvbemutatón Németh Gábor író találóan „csáthtalanított” és „kosztolányiatlanított”, mégis a zsenire valló textusnak titulált – kevésbé „bírja el”, kevésbé magyarázza Novák tanár úr öngyilkosságát, noha kudarcai és megaláztatása taszíthatják (negyvennégy évesen) ebbe az irányba is. Miközben magam is elmerültem a filológiai szenzációnak számító mű élvezetében, úgy véltem, Novák áthelyezése Sárszegről egy másik tanintézménybe: ez a befejezés hívebben érzékeltetné a pedagógus otthontalanná válását, az odaadó munkálkodás ellenére bekövetkező – inkább a világot, mint az embert leleplező – csőd szégyenét.
Az említett könyvbemutatón adta kezembe a baráti figyelmesség Fenyvesi Félix Lajos két kötetét (Írott kő – Kráter; Vásárhelyi képírók – Lazi Bt.), s az előbbiben természetesen mindjárt a Csíksomlyói búcsú című prózavershez lapoztam (felidézve saját csíksomlyói, pünkösdi emlékeimet). A költemények – és az ihletett költői prózák – a két gyűjtemény révén azt a képet erősítik a poétáról, hogy ünnepkereső lélek, s roppant hálás a magasztos példáért, a minta-életekért, a minta-művekért. A számos ajánlás ugyanúgy ezt bizonyítja, mint a képzőművészeti alkotásokhoz társított versek galériája és a sok előd, barát köszöntése, reanimálása. Az indíttatás sokfélesége sokarcú versvilágot eredményez; a vonások hol tökéletesen vésettek, hol alkalmiak, elnagyoltak. Nem kritikusként: nemzedéktársi ráhangolással „költöztem be” ezekbe a strófákba, fragmentumokba. (Rég fordult elő velem, hogy villamoson ismeretlen útitárs kérdez rá: mit olvasok. Plohn József egy honvédportréjának mását „ellesve” azonban a minap megszólított valaki, s aztán hét megálló alatt Fenyvesi Félix Lajos Fáradt, tiszta-szép arcok című írását, s néhány versét is eldünnyöghettem az érdeklődő fiatalembernek.)
Gyereknek lenni: ezzel a címmel szerkesztett antológiát magyar írók novelláiból D. Szabó Mária (Palatinus). A Magyar Novellák sorozat egyik legsikerültebb gyűjteménye ez. A már nagyjából ismert írói kör – úgy Mikszáth Kálmántól Déry Tiborig – homogénná válik a közös téma által, s ez a közös téma olyan asszociatív rendben bontja ki magát, hogy a gyerekhalál és a gyerekjáték fejezete szomszédságba kerülhet, s a Gyermekszerelem után a Csodagyerek-létnek is helye lehet. Az érzékeny összeállítás olykor Ottlik, Mándy, Thurzó műveiig is „előreszalad” – érdemes lenne azonban (a sorozatban vagy azon kívül) egy olyan tomuszt is sajtó alá rendezni, amelyben a legutóbbi félszázad során jelentősen változó gyerek-kép lenne – elbeszélések közvetítésével – domináns. Mert az azért tény, hogy a Magyar Novellák e darabja – jó, remek vagy örökérvényű szövegekben – „régi” gyerekarcokat láttat, a sorozat szelleméhez híven – egyben új kíváncsiságokat is ébresztve.
D. Szabó Mária összeállítót (és az illusztrátort, Faltisz Alexandrát) illeti az elismerés a Palatinus két nagy formátumú mesekönyvéért is (Mackómesék; Mondd, szereted az állatokat?). Az utóbbi nem pusztán a mesei „alapállatokat” tereli egybe; az előbbi minden, medve-ügyben szakértő írót megszólaltat. Idehaza naponta mondom, hogy „Megyen a medve, / morrog a mája…”, de – amint látom – nem úgy mondom Kormos István Tréfás mackóját, amiként nyomtatva vagyon! Ez talán egy szövegváltozat?! Vagy a memóriám csal meg évtizedek teltével…?! Milyen örömteli lenne azt írni: megnézem abban a példányban, melyet egy réges-régi májusban kaptunk öcsémmel (vagy inkább ő, a születésnapjára) – csak hát az a példány, azokkal a medvékkel ismeretlen helyre bandukolt.