Portréról portréra

Muzsikus pályák (Richard Strauss, Gustav Mahler) kedvéért kezdtem, egy Thomas Mann-reflexió kedvéért folytattam Stefan Zweig.
Csillagórák
című könyvének (Európa) olvasását – hogy azután a Scott kapitányról szóló (Harc a Déli-sarkért) tessék a legjellegzetesebb írásnak. Akár más portréiban, Zweiget itt is a titkok izgatják. Akár a nem személyesek; akár az eltűntek. „A huszadik század titok nélkül maradt világra tekint… - írja. - … az utolsó szűzi ország, Tibet erényövét is letépték.” A szerző (s ebben a fordítók jó szövetségesei) gördülékenyen beszéli annak a közegnek a nyelvét, amelyből hősét igencsak romantizáló-heroizáló, nagy szavakat kedvelő lendülettel kiragadja. Az egyébként szabványos angol tengerészkapitány Scott arca például „szinte keménnyé fagyott a megfékezett energiától.” Tudva az 1912. január 16-i drámát (Amunisen megelőzte a felfedezésben Scottot) s a későbbi tragikus halált, a szókép „önmagáért beszél”. Az Európa népszerű keresztmetszet-sorozatait (lásd: S3awomir Mro_ek művei) követő újabb vállalkozás nemigen tűri az utószavazást (nincs is semmi ilyesmi, vagy jegyzet), így hát az olvasónak magának kell Napóleontól Cyrus Fieldhez, onnan Scotthoz, majd rögvest Leninhez lépnie. A Tagoréról folytatott dialógus és néhány más portré győz meg egy majdnem nagy író kitűnő, egyben korlátozott arképfestő képességeiről.
Csodafigurák
cím alatt sorakoznak a norannál a Konrád György tollát dicsérő arcképek, pillanatfelvételek. Érteni vélem, miért Pilinszkyvel kezdődik, Danilo Ki_sel folytatódik. De ezután Farkas István festő idézésének kell következnie? A gyűjtemény legterjedelmesebb textusaként a Dávid királynak épp a két Duczynska Ilona-szöveg a legodaillőbb szomszédja? (A keletkezési rend sem diktálja a sokszor vitatható-csapongó szerkezetet.) A szavakká formált éleslátás, a finoman ironikus (a körülírásokat olyannyira kedvelő) eszköztár, a portrék mélyén csörgedező önéletrajz azonban feledteti az esetlegességeket. A (szinte) egyetlen mondatból építkező Eörsi István-nekrológ, a(z akkor még) élő Halász Péter siratás nélküli búcsúztatása, egy-egy világirodalmi fotográfia miatt (is) örvendhetünk a könyv létezésének. „Örültem a létezésének”: szófordulat a legutolsó sorból. Konrád György – portréíróként – a megértés anyagából dolgozik. Anekdotikussága ellenére is kontúros-pontosan. Az elegáns vonalvezetéstől határolva is súlyosan (128-129. oldal, Kálmán Éva, Fazekas György, Nagy Imre…), tárgyilagosan és látnokian egyszerre.
Villám és esti tűz
- az író ismerőinek az antológiacím rögtön rávilágít: Gelléri Andor Endre emlékezete a tárgy. A kettős sorozat (In memorian – Emlékezet) szerkesztője mindig tudta, kire s miért bízza egyik vagy másik kötetet (vajon róla, Domokos Mátyásról lesz-e – legkésőbb a 2008-ban esedékes 80. születési évfordulójára – rokon jellegű, könyvnyi emlékezés?) Füzi László a dísztelen, cím nélküli fejezetekben voltaképp mindent felsorakoztatott, amit érdemes. Az írótól is, róla is. Azt persze nem árt tudatosítani (mint minden hasonló mű esetében), hogy „a gyengéd óriás” élete és munkássága nem ilyen volt, hanem ilyen is. Füst Milántól Vas Istvánon át Moldova Györgyig sok a jó kalauzunk – nem engedve feledni, hogy a Gelléri-életmű is az energikusan újraolvasandó és újraértelmezendő életművek egyike (s egy, viszonylag könnyen kivitelezhető kritikai kiadás matériája). Ne sértse Domokos emlékét, hogy erősen vitatható jegyzetelési gyakorlata és kívánalma, melyhez itt is ragaszkodott, okoz nehézséget a tartalmilag elsőrangú antológia forgatójának. (A kötet a Nap Kiadó érdeme.)
Végre egy jó házasság
címmel jelent meg – A hitehagyott és a Tizenkét lépés társaságában – egy nagyjából (és indokolatlanul) elfeledett magyar regény. A Múlt és Jövő Kiadó vállalkozott Molnár Ákos művei reanimálására. Kőbányai János remek utószót kerekített, de meglepő, hogy ezt valamennyi kötetbe betette (és figyelmetlenség, sőt unikum, hogy ez egyik kötetbe kétszer is!). Az 1895 és 1945 között élt, mártír író vállalkozásai közt nem a kiválasztott a legmaradandóbb teljesítmény, viszont ez a legolvasmányosabb. Többször, többeknél bevált regényhelyzet a régóta házas, s egy időre (itt alig egy napra) szalmaözvegy férj „görbe” útjainak, én-újrafogalmazásának ábrázolása. Molnár az első részben egy ötvenes férfi, a másodikban a feleség portréját nyújtja; a kettőt egymásra olvastatja (az övék ama „jó” házasság). A főszereplő neve: Homolács szatirikusan informál a kicsinyített emberlétről. A helyenkénti terjengősség, sablongrammatika „belefér” az eleven mesébe. Tersánszky Józsi Jenő – akinek igencsak volt köze Molnárhoz, s holtában ő azonosította… - az ilyesfajta könyveit „nemesponyvának” titulálta. Megtehette: ő a Kakuk Marcihoz, az állat- és tárgyregényekhez viszonyított. Molnár Ákos fölött nem volt ilyen magas az írói ég. De volt saját ege – így hát (Kálmán Tünde pompásan eltalált könyv köntöseiben) az oeuvre újrakiadása is nemes szakmai elképzelés.
Tarján Tamás