Az olimpia éve

Természetes és örömteli tény, hogy (főleg a nyári) olimpiák közeledtével mindig megélénkül, gazdagodik a sportszakirodalom. Ezekben a művekben szinte az a legszebb, hogy néhány hónap múlva már nem hiánytalanok, azaz nem naprakészek, mivel az időközben lezajló ötkarikás sportesemény kiegészíti a történeti, átírja a statisztikai, színesíti az anekdotikus jellegű munkákat. Remélhetőleg számos új szócikk és adat kívánkozik majd Rózsaligeti László Magyar olimpiai lexikon 1896–2002 című kitűnő könyvének pótlásául is – az athéni két hét befejeztével. A Helikon Kiadó újdonsága valamennyi eddigi olimpiai érmesünket igényes, pontos eligazítással – lehetőleg fénykép kíséretében – mutatja be. Elsődleges célkitűzéseinek megvalósítása mellett, amolyan ráadásként vagy ajándékként (terjedelmének egynegyedében) az I-XXVII. nyári és az 1-19. téli olimpia magyar helyezettjeit (eredményeikkel és – adott esetben – érmes vetélytársaik neveivel, adataival együtt) ugyanúgy listázza, mint az olimpikonokat nevelő, versenyeztető egykori és mai egyesületeket (ezek a – címmel ellátott – összefoglalók valóságos kincsek). Függelékében pedig ábécérendbe szedi a magyar olimpiai érmesek szülőhelyeit, részletezi a nyári olimpiák nemzetek közötti nemhivatalos pontversenyének alakulását, s kitér az olimpiai mozgalom, illetve a hazai szakszövetségek históriájának, életének még egy-két vonatkozására. A 19.század vége és a 21.század legeleje közé fogott 20.század egy sajátságos (magyar) lenyomata mindaz, ami a kiséletrajzokból (s mögülük, azaz a sorok közül) kiolvasható. Nem egyfajta „történelmi lecke”-e, hogy a legtöbb olimpiai aranyérmet nyert magyar sportolónak, a Gerevich Aladárnak – aki először 1932-ben állt az olimpiai dobogó legfelső fokán – a felesége, Bogen (Bogáthy) Erna, továbbá egyik fia, Pál is olimpiai érmes (1936, illetve 1972 és 1980 a siker évei), apósa – Pál egyik nagyapja – pedig még 1912-ben volt a második helyezett osztrák karcsapat tagja? Egyébként is igen érdekes – a számos olvasási lehetőség egyikeként – a „sportcsaládok” felől közelíteni a műhöz. Igaz, épp ebben a tekintetben néha óvatlan vagy hiányos az ismertetés. Ha X-nem, Y a sógora (ráadásul ötkarikás sikerük is közös), a familiáris kötődést Y-nál hasonlóképp jelezni kellene. A jelen időben írt férje, felesége utalás feszélyező, ha a házasság rég felbomlott (vagy akár, sajnos, az elvált házastárs már nincs is az élők sorában). Nem érdemes azonban „a hibákra vadászni”. Ekkora adattárba szükségképp csúsznak név- és számhibák stb. Nem valószínű például, hogy a Tóth Gézát és Veres Győzőt 1964-ben súlyemelésben (középsúly) megelőző Rudolf Pljukfeldert a vétés nyomán svédnek gondolnánk (a Szovjetunió színeit képviselte – a nyomda ördöge a sorban következőnek említett, Hesz Mihály előtt végző kajakozó, az 1000 méter aranyát nyerő Rolf Peterson hazájának nevét kétszerezte meg).
Az olimpiai sikereken kívül a más kiemelkedő eredményeket is tallózó lexikon nem egy címszava regényesen érdekes (így a négyszeres első Fuchs Jenő vívóé), ám – Rózsaligeti számos érdeme ellenére – lehetőleg minden esetben üssünk fel egy másik életrajzi vagy szaklexikont, egyéb forrást is, hiszen a Magyar Olimpiai Lexikon még az érdekkörébe eső tények közül sem említhet mindent, vagy elmozdíthat hangsúlyokat stb. A sport athéni ünnepére lélekben is felkészülni óhajtó sportbarát, a modern sportélet ellentmondásait és feszültségeit is észlelő hétköznapi ember értékes tudást, nemzeti büszkeséget meríthet a Helikon kiadványából, s olyan ismereteket szerezhet, amelyek ugyan nevekben és számokban, gólarányokban és másodpercekben fejeződnek ki, de a puszta adatsoroknál sokkal többet jelentenek: inspirálnak, emlékeztetnek, figyelmeztetnek, elgondolkodtatnak.
Sport kezdőknek elnevezéssel elegáns sorozatot indított – Lévai György és Tóth Gergely szerkesztésében – a Papírusz Duola. Elsőként Schäffer János tollából a Sí, Spiller Istvánéból a Jégkorong összefoglalása került ki: sportágtörténeti vázlat, futó szabálymagyarázat, elemi technikai ismertetés. Kedvcsinálás. Mindkét szerző – egykor sikeres aktív művelői sportáguknak – ért a fiatalok nyelvén (hiszen nyilván legfőképp őket lehet és kell megnyerni a két téli sport számára), s bár más-más módon osztja be anyagát – a veterán Schäffer komótosabban és szárazabban, a fiatal középkorú Spiller vagányabban és praktikusabban –, egyként célt ér. A kis terjedelem, a kötelező szűkszavúság okoz itt-ott félreértéseket, hibákat (Sigmund Ruud norvég síugró nem volt olimpiai bajnok; a jégkorongnál meglepően keveset tudunk meg – a botról stb.) A tervek szerint az idén még több kötettel folytatódó (remélt olimpiai sikereinkre is pislantó) sorozat évekre lefoglalhatja a „sportkönyvszekrény” egyik polcát (a jégkorong szezonja még tart is. Mikor ezt írom, a magyar válogatott épp a norvégokkal csatázik divíziójában, jönnek még a kanadaiak, jön a „nagy” Vb. Különben egy másik tévécsatornán Szabó István filmjét, A napfény ízét látom, s abban éppen az 1936-os berlini olimpia – fiktív – kardcsapatdöntőjét).
Meglehet, kevesekhez juthat el majd a „…nálunk nélkül a jelen nem létezik” című, A Móricz-ösztöndíj 30 éve, 1974–2003 alcímű, Gáspár György szerkesztette antológia (Hungarofest), holott néhány visszaemlékezés és szemelvény fontos dokumentum a közelmúlt irodalmi évtizedei (a Mozgó Világ és a JAK története, bizonyos publikációk, folyamatok stb.) szempontjából. Egy-két lapnyit magam is hozzátéve a műhöz, részletesebben nem ejtek szót róla – erényeiről sem, sajnálatosan sok adattári hiátusáról és hibájáról sem… –, csak böngészem a névsort: milyen jó volt Nagy Gáspárral, Pintér Lajossal asztaliteniszezni „nagy horderejű” konferenciák szüneteiben (és hogy elkalapált Kukorelly Endre Tokajban), milyen jól focizik Esterházy Péter, Kőrösi Zoltán, Garaczi László – s milyen jókat írtak is a fociról…
Ha már asztaliteniszről szólok, s ha már itt fekszik előttem a Jelenkor áprilisi száma, fel kell idézzem a patinás pécsi szerkesztőséget, ahol egy – versenyasztalnak is beillő – pompás zöld alkalmatosság állt a lapcsinálók és a folyóirat arra járó szerzői rendelkezésére. Parti Nagy Lajossal püföltük egyszer a kis fehér Labdát. Talán néha Csordás Gábor is kézbe vette az ütőt. S talán a főszerkesztő, Szederkényi Ervin is, aki másfél-két évtizeddel volt idősebb nálunk. Az ötvenedik születésnapja felé ballagott akkoriban – s még nem töltötte be az ötvenhármat, amikor elhunyt.
A Jelenkor 2004. áprilisi száma méltó emléket állít a hetven éve, 1934. április 20-án született Szederkényinek (ez a nap történetesen az én apám 1978-ban bekövetkezett halálának a napja is). A méltó emlék minden emlékezőnél egy kissé dadogós, szavakat kereső emlék is. Nem könnyű a (sokak által Osvát Ernő örökösének látott) legendás szerkesztőről beszélni, mivel ő keveset beszélt. Írásban, nyomtatásban legalábbis. Annál többet levelezett és telefonált. Mindenre gondja volt örökös dinamikus aggodalmában. Akkoriban létezett például a Látóhatár című tallózó folyóirat, s a lapok levonatban, előre megküldték soron levő számaikat, hogy minél kisebb késéssel válogassunk. Naplófeljegyzései szerint Szederkényi lelkét nyomta, amikor egyszer, nyaralásidőben, erről a tennivalójáról megfeledkezett.
Érdekes ez a szigligeti napló (az akkurátusságával, az ítéleteivel, a kételyeivel). Vajon feljegyezte-e valahová a szerkesztő úr, miért épp engem szemelt ki 1981 vége felé filmlevelek írására, a pécsi és a nem pécsi filmszemlék szemlézésére…? Minden atyáskodástól mentes kérése-rábeszélése nyomán bő hat évig tartott a Jelenkorban a sorozat. Túlélte Szederkényit.
Lélekben sokszor emlékezem rá magam is. Köszönettel, barátsággal. Ez az április sem telt nélküle. A költészet napján, a könyvfesztiválon mintha ott álldogált volna valamelyik sokadalomban…