Történetmentés

Túlontúl sok érdektelen és talmi évfordulós ünneplés szemlélője, elszenvedője voltam ahhoz, hogy ne fogadjam egészséges fanyalgással az újabb és újabb nekirugaszkodásokat. Évfordulókon ugyanis illik kirukkolni valamivel, s ha nincs hozzá igazi matéria, hát jön a kreált szenzációdömping és jön a mítoszépítés, a hamis szoborállítása. Ugyanakkor viszont – teszem rögtön hozzá – az évforduló lehetőség, alkalom a számvetésre.
Mindezt egy évfordulós kiadvány juttatta az eszembe, ha úgy tetszik mentegetődzésképp. Megvallom, volt bennem némi fenntartás A műegyetemisták Odüsszeiája című kötet kézbevételekor. Kemény borító, rosszul megválasztott merített papírt imitáló lapok, amelyeken még az érdekesnek látszó, böngészésre csábító illusztrációk, fényképek, dokumentumok sem láthatók jól, nyomdai reprodukálásuk nem nevezhető túl jól sikerültnek. Aztán az évfordulós kiadványok elmaradhatatlan kellékeként egy bármi elé közölhető rektori előszó, aztán a fülszöveg, a bevezető és a szerzői előszó – no meg a kötet végén az összegző összefoglaló – mit csináljak, egy könyv első szemrevételezésekor körülbelül ez a sorrend -, s akkor, az első átlapozás után majd megkérdem a szerzőt: maga mindent kétszer vagy háromszor mond, vagy hogy a honort a terjedelem után fizették?
Szóval az előjelek nem voltak biztatóak, s bár a leírtak mindegyikét fenntartom, mi több – szerkesztői szemmel – még hozzájuk sorolhatnék jópárat, A műegyetemisták Odüsszeiája a mikro- és makrotörténelem elegyítésének remek kötete, olyan vállalkozás, amely az évfordulós buzgalom nélkül soha nem született volna meg, s nagy kár lett volna, ha nem születik meg.
Történt pedig, hogy 2004 novemberében elérkezett a Műegyetem történetének egy igen emlékezetes, mondhatni meghatározó évfordulója. Hatvan évvel azelőtt – a világháborús őrület és a végső győzelembe vetett bornírt hit egyik etápjaként a nyilas kormányzat úgy vélte, hogy a magyar jövő zálogaként, tekintettel a rendkívüli helyzetre az egyetemisták képzését fel kell gyorsítani, s erre a legalkalmasabb helyszín Németország lesz. A módja pedig az, ha a tanulmányaik utolsó vagy utolsó előtti évében járók azonnali katonai, úgynevezett SAS – (Siess! Azonnal! Sürgős!) – behívót kapnak, s hadifeladatul az erőltetett menetű képzésben való részvételt kapják. A több mint másfélezer hallgatót – és több mint félszáz oktatót érintő agyament intézkedés olyannyira sorsfordítóvá lett, hogy amikor hat évtizeddel később - az évforduló, sok okból indokolható ám történetileg mégis megkésett időszakában – felmerült a megpróbáltatások megörökítésének gondolata, az elhatározott gyűjtőmunka eredményeképp néhány hónap alatt száznál több visszaemlékezést sikerült egybekazlazni.
Erre a memoár-gyűjteményre támaszkodik a feldolgozás munkájára felkért történész, Palasik Mária, aki a személyes emlékek és a történelmi események folyamatos egybevetésével meséli el két szűk esztendő történetét. Az ő érdeme, hogy nem (csak) műegyetemi emlékkönyv született (persze, az is), hanem a tárgyalt időszakról való eddigi tudást is gazdagító, kiegészítő, árnyaló munka. A műegyetemisták Odüsszeiájá-nak legnagyobb erénye a történészi aprólékosság: nincs olyan momentum, amely elkerülné Palasik figyelmét, így aztán az olyan, kuriózumokra éhes fickók, amilyennek magamat tudom, valósággal tobzódhatnak. Mert, mondjuk, aligha jellemezhető jobban a Szálasi-kormány minisztere, Rajniss Ferenc – akit mostanában azzal mentegetnek, hogy a legutolsó időkben azért a nemzetvezető kegyvesztettje lett -, mint azzal a levélváltással, melyet Palasik fedezett fel (újra). Mikor is 1944. decemberében a műegyetemista vezetésnek szembe kellett nézni az elhatározott kitelepítés tényével, a 6-i közgyűlésükön memorandumot fogalmaztak. S noha az a történészi értékelés, hogy az oktatók „tiltakoztak”, éppen a közölt szöveg ismeretében nem a legpontosabb, az azonban aligha vitatható, hogy a közvetlen életveszéllyel is dacoló, s csak a megfogalmazásában alázatos memorandum a tanári kar bátor cselekedete volt. Hogy mennyire, az pedig éppen az ordas propagandistává züllött Rajniss válaszából mérhető le: „Magyarország hadi érdekeit sérti meg”, aki a kormányintézkedést bírálni merészeli, közölte nyomban, hozzátéve azt is, hogy a defetista magatartást le fogja törni. Írta mindezt arra a „szent hivatás parancsszavától” indíttatott, „a nemzet érdekeit szívén viselő kormányzatnak” címzett kérelemre, amely csak annyit akart, hogy „magyar földön éleszthessük az új magyar jövendő tüzeit”, vagyis a műegyetem maradhasson „ősi székhelyén”.
A műegyetemisták két esztendős hányattatásának valamennyi stációját, az ellenállást és a behódolást, a kiszolgáltatottságot és az öntudatosságot, az önfeláldozást és az ügyeskedést, a túlélésért folytatott (nem egy esetben hiábavaló) küzdelmet, tragikus és a fiatalság mindeneken felülemelkedő életkedvét bizonyító eseteket felsorakoztató mű egyik legelgondolkodtatóbb momentuma az, hogy mindazok, akikkel a történelem megesik, akik a (világ)politika ilyen olyan fordulatainak - döntési lehetőségektől megfosztott - elszenvedői, miként válnak, válhatnak ugyanezért bűnbakká is. Az 1944-es hatalom által Németországba kényszerítettek ugyanis miután megjárták a maguk Odüsszeiáját, az új hatalom gyanús csoportjába soroltattak be: eszerint kollektíve ők is a menekülő nyilas adminisztráció részévé nyilváníttattak. Ennek a máig ható történetnek a talán legbizarrabb – s minden bizonnyal a megkésettségre magyarázatot adó – megállapítása számomra az, amikor Palasik leírja: az eltérő sorsú, világnézetű, szakmai szempontból sikeres és sikertelen, boldogulását itthon vagy külföldön kereső, neves vagy névtelen résztvevők között egyetlen közös vonás bizonyosan fellelhető: szakmai életrajzaikban egyikük sem említi meg a németországi kényszerepizódot. Az indokhoz – Palasik tanulmánya után – még csak közanalitikus sem szükségeltetik.
Murányi Gábor

Palasik Mária: A műegyetemisták Odüsszeiája. 1944-1946. Műegyetemi Kiadó, 268 oldal, ármegjelölés nélkül.