Így becsüljük nagyjainkat!

Az év vége miatt előrehozta lapzártáját a Könyvhét, s úgy adódott, hogy Kiss Jóskának három napja még nem tudtam pontos címet mondani (címlap-reklámom bánja), aztán tegnap lelkesen újságoltam, megvan a cím (lásd e cikk élén…). Áhá, értem, mondta Jóska, szóval lecseszel valakit. S akkor, megint elmerengve a magyar nyelv hangsúlyainak furcsaságán, úgy gondoltam, az „így” szócskát – ha meglehetősen szokatlan is egy cikk címében - mindenképp kurziválni (s még fettelni is) kell. Mert ez a cikk tényleg arról fog szólni, hogy nagyjainkat így (de ide most egy betűcsere kívánkozik: úgy) kell megbecsülnünk, ahogy ezt Kincses Károly és párja, a néhány hónapja elhunyt, s halálával a fotótörténetkutatásban hatalmas űrt hagyó Kolta Magdolna tette André Kertésszel.

Hazai anyag. Fotónapló. André Kertész és a magyarok. Ezek a blickfangosnak éppen nem mondható, mégis remek hívószavakat tartalmazó tőmondatok olvashatók a kívül-belül míves album élén. André Kertész ma a fotográfia nemzetközi világában egyre magasabban jegyzett művész, egy-egy felvétele eurótízezrekért indul a nagy árveréseken, a világ fotótörténetének megkerülhetetlen alakja, magányos „világítótorony” – mondták rá már életében is, halála után pedig „a mennyei Parnasszus lakója”. Az, persze, nem állítható róla, hogy gyors karriert csinált volna. 1894-ben született, 1985-ben halt meg, életének 91 esztendejéből „csupán” az utolsó húszban ismerték el (és igazán fel) korszakos jelentőségét. André Kertésznek életében 26 önálló kötete jelent ebből 20 az utolsó két évtizedben – hökkenti meg egy egyszerű ténnyel a szerzőpáros az olvasót.
Kertész esetében még az sem mondható, hogy mindez talán azért történt, merthogy későn érő típus lett volna. „Kész” volt ő már szinte az első pillanattól fogva. A manapság már klasszikusként emlegetett alkotását, az Alvó fiút, legelső ismert felvételeinek egyikét, például 1912-ben fotografálta anyja Teleki téri kávézójában. Ezen a felvételen már minden fellelhető abból, ami Kertészt később is jellemzi: a megfelelő pillanat megragadása, a valóság kompozícióvá stilizálása, a személyes jelenlét, az olthatatlan kíváncsiság. Kertész nem volt „riporter-fajta”: Kincses egy vele készült interjúban úgy fogalmazott, hogy a fényképezés nagymestere munka közben soha nem lépte át azokat a határokat, amelyeket emberként nem szabad átlépni. Nem ment soha közel egy halotthoz csak azért, hogy jobb látószögből vegye lencsevégre a túlvilág titkát, nem állt lesben brooklyni hídon, hogy a soronkövetkező öngyilkost lefotografálja. Mégis, s talán ezért: mélyebbek és szenzációs pillanaton túliak a Kertész-művek. Az első világháború frontborzalmait is megélő fotográfusnak, tudtommal, egyetlen olyan képe sincs, amely magát az iszonyatot rögzítené, viszont az iszonyatosság tényének (háttér)tudásával még emberibb üzenetűvé válnak azok az ellesett pillantok, amikor is a Galíciában megkönnyebbülésre vágyakozó katonatársait a latrinán ülve – mondhatni: komponált szépségben - örökíti meg. Vagy amikor a harc szünetében Kertész egy enyelgő katonatársának a valahonnan odatévedő menyecske farát markoló kézmozdulatára „kattant” rá 1915. augusztus 15-én. Az időpontot pedig azért írhatom ide, mert Kertész hihetetlen precizitással dokumentálta önmagát, napra pontosan könyvelte képei keletkezését. Igaz, neki „könnyű” volt, miközben az életmű meglehetősen gazdag, ő, még a korlátlanul rendelkezésre álló nyersanyag idején sem pazarolt, mások lődöztek, Kertész kivárt, várta az egyetlen, a lényeget sűrítő pillanatot – napi néhány kockát (s milyen kockákat!) pedig viszonylag könnyen lehetett naplózni.
De hát, azon kapom rajta magam, hogy eredeti mondandómtól eltérőben vagyok: dehogy akarom Kertészt elemezni, méltatni, most az a fotótörténeti vállalkozás izgat, amelynek újabb állomását a szóbanforgó Kertész-album adja. Merthogy a Mai Manó Ház új kiadványa korántsem előzmény nélküli. S még csak nem is a bő évtizeddel ezelőtti – az ugyancsak Kincses-Kolta-páros nevével is fémjelezhető – kis könyvre utalok, hanem arra a több évtizedes gyűjtő- és tudományos munkára, amelynek a Hazai anyag – Fotónapló remekbeszabott hozadéka. (Majdnem azt írtam: végeredménye, de erről szó sincs. Fontos összegzés, áttekintés és feladatkijelölés született.) A szerzők számba vették mindazon Kertész-képeket, amelyeknek valamilyen szempontból magyar vonatkozásuk (is) van. Vagy mert 1925 – Kertész külföldre távozása – előtt készültek, vagy mert Párizsban, majd New Yorkban magyar embereket, tárgyakat, ábrázolnak (mondjuk Ady egykori párizsi szállodaszobájának egy részletét), vagy mert - majd’ fél évszázados távollét után – az 1970-es évektől ismét magyarországi helyszíneken, Sopronban, a pesti Kálvin-téren vagy éppenséggel a gyerekkor rajongva szeretett helyszínén, Szigetbecsén születtek.
A fotó-hungarikumként emlegetett mintegy kétszáz felvételről lenyűgöző lajstromot adott közre a szerzőpáros. Tudományos pontosságú leírás: a fénykép címe (angolul is), készítésének helyszíne, időpontja, a kép mérete, az eredetiek fellelhetősége, mi több: az eddig publikációk minuciózus felsorolása mellett élvezetes stílusú széljegyzetek. Ezek hol életrajzi kiegészítések, hol André Kertésztől vett, a kép történetéhez szorosan kapcsolódó idézetek, megállapítások, máskor pedig találó, megvilágosító fotótörténészi kiegészítések. Kertész (ahogy ő aposztrofálta életműve darabjait:) vizuális naplója után a szakma és a nagyközönség immár kézbeveheti a fotográfus első fényképes életrajzát is, aminél izgalmasabb és élvezetesebb olvasmányt én az utóbbi hónapokban bizonyosan nem olvastam. (Persze, meg kell vallanom, van ezúttal is személyes érdekeltségem: nagynéném, Buk Lili hagyatékából került elő az a néhány fénykép és dokumentum, amelynek életrajzi jelentőségéről csak a Kincses-Kolta-szövegből értesültem. Eszerint családunknál nem pusztán ismeretlen Kertész-képek bújtak meg, de olyan, minden bizonnyal a párizsi utazás előtti hetekben készült felvételekkel, amelyek – ihletett értelmezés után – újabb puzzle-darabjaivá lettek a Kertész-orvre-nek.)

Kincses Károly-Kolta Magdolna: Hazai anyag. Fotónapló. André Kertész és a magyarok.
Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház.
272 oldal, 4900 Ft