„Be van fejezve a nagy mű, igen.”
Szabolcsi Miklós tetralógiája József Attiláról

Kettős üzenetű címet választott monográfiája élére Szabolcsi Miklós. „Kész a leltár” - ez József Attila egyik „életutat és halált összegző” versének címe, s jól illik a költőről szóló grandiózus tanulmány záródarabjának címlapjára. De van e címnek - egy nem is oly közvetett személyes, irodalomtörténészi - vallomása is. „Immár kész a leltár” - jelenti ki szelíd büszkeséggel a szerző, s joggal. (S nekem, stílustörően, e címbe emelt Madách-idézet is eszembe jutott...) Merthogy József Attila-biográfia első kötete Fiatal életek indulója címmel 1962-ben jelent meg, s a 634 oldalas, az életutat s a versek vidékét aprólékosan feltáró mű csupán a pályakezdésig, az első verseskönyv - a Szépség koldusa időszakáig - jutott el. Másfél évtizedet kellett várni, amíg a monográfia következő darabja (Érik a fény - 802 oldal) 1977-ben elkészült. És megint csak tizenöt esztendő múlt el a következő vaskos mű („Kemény a menny” - 564 oldal) megjelenéséig. S ekkor, 1992-ben, túl a harmadik köteten, majdnem túl a kétezredik nyomtatott oldalon a sokirányú érdeklődéssel megáldott Szabolcsi Miklós mindössze az 1930-as esztendő feldolgozásával végzett.
„Csupán csak” a klasszikus költővé érés 7 esztendeje maradt hátra, vagyis a legfontosabb s a legtöbb ellentmondás tisztázását igénylő időszak. Hogy mást ne mondjak, akkor még feldolgozásra várt a József Attila költészetét hidegen hagyó, ám életet alapvetően meghatározó Szántó Judit-kapcsolat, a felkavaróan újszerű verseket invokáló Gyömrői Edit- és Kozmutza Flóra-szerelmek története, a szinte szétszálazhatatlanul összegubancolódott József Attila és az illegális kommunista párt viszonya, a pszichoanalízis és az öngyilkosság kérdésköre, s nem mellesleg: maguk - a legfontosabb, legjelentőségteljesebb VERSEK.
Hat évvel ezelőtt, a kissé szürkének és kissé bátortalannak érzett „Kemény a menny” megjelenés után talán nem egyedül jutottam arra a következtetésre, hogy a három évtizeden keresztül vajúdó nagymonográfia - több hasonló nagyvállalkozás sorsára jut, vagyis torzóban marad, hiába fogadkozik a szerző néhány interjújában arra, hogy írta, írja, s írni fogja. A „Kemény a menny” ugyanis a korábbiaknál is részletezőbb volt, s egyfajta - ezt persze még utólag sem elmarasztalóan mondom - műfajváltást, versközpontúbb megközelítést is jelzett. Ráadásul a feldolgozott évek száma, egyébként magyarázható logika szerint, kötetről kötetre csökkent, a harmadik rész mindössze három - talán mondható: a beérés előtti hangkeresés- költői esztendőt fogott át. Mindezekből az olvasó arra a következtetésre is juthatott: a szerző valahogy nem mer, nem kíván belevágni az utolsó, a „legtöményebb” időszakba.
A negyedik, befejező kötet megjelenése látványosan rácáfolt a magam s a hozzám hasonlók kishitűségére. Az 1016 oldalas Kész a leltár elkészült, s megítélésem szerint a négy kötet legjobb darabjaként vált megkerülhetetlen forrásává a József Attila filológiának. Azt kell hogy gondoljam: az irodalomtörténész monográfusnak jót, nagyon jót tett a rendszerváltás. Nem csupán azáltal, hogy kisebb nagyobb pikszisekből kiesve minden figyelmével és fegyelmével visszavonulhatott a nagy műhöz, de sokkal inkább azzal, hogy politikai ideológiai korlátoktól mentesen dolgozhatta fel mindazt a korábban tabunak nyilvánított problémakört, amely a teljes életmű számbavételhez szükségeltetett. Ami persze az értelmező disputák felszaporodása mellett óhatatlanul vezetett kényszerű önkorrekciókhoz is. Ez utóbbiakat Szabolcsi példamutató mívességgel, elegánsan és szépen oldotta meg. A liberális Szép Szó-körének például teljes elégtételt nyújt a korábbi, általa is megfogalmazott méltánytalan támadásokkal szemben, s „a népi demokrácia ádáz ellenfeleinek” kikiáltott Ignotus Pálnak, s Fejtő Ferencnek a költő életében betöltött szerepét immár nem fel, csupáncsak a helyén értékeli. Helyszűke okán pedig ezúttal csak utalhatok arra, hogy az irodalomtörténész által sajtó alá rendezett József Attila összes műveibe 1967-ben nem került, nem kerülhetett bele a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című pszichoanalitikus napló teljes szövege. Szabolcsi „nagyközönséget óvó” véleménye egyébként e kérdésben azóta sem sokat változott. Egykoron azt írta, hogy „legnagyobb része csak kórlelet értékű, egyes vonatkozásai miatt a nyilvánosság elé nem tartozó”, mai álláspontja csupán annyiban módosult, hogy elfogadta a közzétételt, amelyre maga nem vállalkozott (rögvest tegyük hozzá: 1967-ben nem is vállalkozhatott volna), s elismeri, hogy fontos (szak)dokumentumként azért használható a szöveg. Olyannyira, hogy a Szabad ötletek keletkezésének, utókori történetének, valamint az életműbe való beágyazottságának kérdéseivel több mint hét oldalon keresztül maga is foglalkozik. (Csak így zárójelben: addig, amíg a negyedik kötetben Szabolcsi meg nem ismételte idézett véleményét, a Szabad ötletek... ominózus csonkított formában való közzétételét lehetett úgy is értelmezni, hogy a 2327 soros szövegből a közreadó 216-ot átcsempészett a nyilvánosságba...) S ugyanígy: a költőnek az illegális kommunista párttal való kapcsolatát aligha lehetett volna néhány esztendővel korábban a maga lehető teljességében, úgy feltárni, összefoglalni, ahogy Szabolcsi most megtette. Immár nem kellett az éppen aktuális pártkorifeusok időről időre változó szempontjaira ügyelnie, figyelembe csak az egymással kibékíthetetlenül perlekedő visszaemlékezéseket, valamint a nem egy esetben maga feltárta dokumentumokat vette. Az egyes ügyekben az övétől eltérő álláspontokat pedig mindenkor, rövidítés ide vagy oda, pontosan, a mondandóhoz illeszkedően és pontosan idézi, hogy aztán, ha úgy érzi, rögzíthesse a saját álláspontját is.
A szabad beszéd, a szabad kutatás ugyanis nem csak Szabolcsinak kedvezett; az elmúlt évtized során a József Attila-kutatók Szabolcsi utáni nemzedéke meghökkentően nagy és értékteremtő munkát végzett. (Megint a teljesség igénye nélkül, csupán csak példaként említem Tverdota Györgynek a Kortársak József Attiláról című, háromkötetes, jegyzetgazdag forrásmunkáját vagy az ugyancsak az ő és Horváth Iván szerkesztésében napvilágot látott „miért fáj ma is” című, Az ismeretlen József Attila alcímű tanulmány- és szöveggyűjteményt, valamint az ezidáig csak felerészben napvilágot látott József Attila prózai munkáit közreadó kritikai kiadást.) Az említett s ezúttal említetlen tanulmányokat, monográfiákat, forrásközléseket Szabolcsi egészen 1996-ig, egy-két esetben még annál is tovább regisztrálta, s alkotó-kritikai módon bedolgozta művébe. A költő életének utolsó időszakára kíváncsi olvasó a tetralógia zárókötetéből, azt kell hogy mondjam, szinte kivétel nélkül mindenről értesülhet, a legapróbb momentumok sem maradnak említés nélkül, s a kutatókedvűek megbízható, tömör támpontot kapnak arra vonatkozóan, hogy minek hol nézhetnek utána, ha netán keveslik a Szabolcsi által - ismét hangsúlyozom: a lehető legobjektívebben és korrektül átnyújtott - rezüméket.
S ekkor még nem ejtettem szót a legfontosabbról, a versértelmező elemzésekről, melyek a harmadik kötettől már megkülönbözetett helyet kaptak, s így, a munka befejeztével valamiképp visszamenőleg is érvénytelenítik a „Kemény a menny” kapcsán megfogalmazott kritikát. A „versközpontúság”, a poétikai elemzés előtérbe kerülése a zárókötet olvastán mindenképp visszaigazolódik, merthogy egyfajta válasz fogalmazódik meg a korszakos költő mibenlétének újra és újra feltett kérdésére.
A filológiai alaposság mellett említésre méltó a több mint ezer oldalas kötet meghökkentően kevés sajtóhibája, áttekinthetősége, forgathatósága (vagyis: szét nem esése), s csupán az sajnálatos, hogy a negyedik kötet szakított a korábbiak hagyományával, s ezúttal a kiadó nem lepte meg az olvasókat unikális fényképekkel, korérzékeltető dokumentumok fakszimiléivel.
Murányi Gábor
(Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Irodalomtörténeti könyvtár. Akadémiai, Bp., 1998. 1016 oldal)