A haladás árnyoldala

Mióta „beindult” az egészségügyi reform, szeretnék kíméletlen, frontális támadást indítani ellene. Hogy mégis miért nem teszem?
Tiszteletben tartom a Könyvhét olvasóinak azt a kívánságát, hogy legalább ebben a lapban le legyen közvetlen politika.
A reform végrehajtóinak nyegle dilettantizmusánál és emberi érzéketlenségénél vannak fontosabb dolgok is. Miért nem jó úgy, ahogy eddig volt? Mert az orvostudomány fantasztikus fejlődésnek indult az elmúlt évtizedekben.
Sokkal több betegség gyógyítható, ezért az átlagéletkor megnövekedett. A nyugdíjasok nem patkolnak el, szemérmetlenül tovább élnek, és még néhány évtizedig igénybe veszik a betegellá-tást. Ma már egyre több és egyre jobb gyógyszer létezik, és sokkal több betegség kezelhető velük, mint azelőtt. De a jobb gyógyszer drágább is: könnyű volt addig, amíg csak Aspirin volt, Kalmopirin, hashajtó meg kinin, mint szüleink korában. Aztán itt van a CT, az ultrahang, a flexibilis endoscopok tömege, a művese hálózat, a gépek, szerszámok és műszerek, elektronikus diagnosztikai és terápiás szerkentyűk erdeje, a korszerű műtők, melyekben egy szervátültetés már rutinfeladat.
Ez az elképesztő fejlődés teljesen szétverte a közös kockázat alapján működő betegbiztosítás rendszerét. Az átlagéletkorral együtt nőtt a passzív biztosított és csökkent az aktív, a befizető betegek száma. Megnövekedett a képzési idő: a fiatalok sokkal később válnak aktív befizetővé. A piacbővítés könnyű, gyógyíttatni magunkat nem vesz igénybe energiát, a piacszűkítés, az egészség megőrzése, a betegség megelőzése viszont kemény munkával jár, ezért nem igazán népszerű.
A jóléti társadalom idején a tőkés lemondott a profit egy részéről a szociális juttatások érdekében, mert félt a szovjet fenyegetéstől. De a jóléti társadalmat nemcsak a Szovjetunió szétesése kezdte ki, hozzájárult az óriási tudományos-technikai fejlődés is, az elemi szociális ellátás is fantasztikusan megdrágult. Nemcsak az egészségügy, (l.m.f.), de az úthálózat, az oktatás eszközei és intézményei, a legelemibb lakhatási lehetőség (ma nagyobb, jobban fűtött, világosabb, háztartási gépekkel fölszerelt lakás az átlagpolgár alapigénye…), ez mind-mind része a szociális hálónak azzal együtt, amit nem is említek.
A vízvezeték és csatornahálózat, a mosó- és mosogatógépek, a fürdőszobák, a vízöblítéses vécék tömeges használata nem csak költséges, de a föld édesvízkészletét is veszélyezteti. Az elektromos energiahálózat, és a média hálózata és maga az internet… mind a szociális alapellátás részei; úgy érezzük, ez minden embernek alanyi jogon jár – nem is jut eszünkbe, hogy mindez mennyibe kerül. Egy város tömegközlekedése egykor csak a villamosokat jelentette, ma villamos-, busz-, metro-, gyorsvasút hálózatot; holnap már számolhatunk a rendszeres helikopterjáratokkal is.
Primitív fölsorolás volt: csak amit az átlagember tekintete első pillantásra befog. Itt a tendencia az aggasztó.
Ezek szerint a tudomány fejlődése nem könnyíti, egyenesen nehezíti az életünket? A tudományos technikai fejlődés származéka az a káros-anyag kibocsátás is, ami a fölmelegedést okozza, a tudományos technikai fejlődés felel a fenyegető környezeti katasztrófáért, a tudomány mérgezi a mezőgazdasági termékeinket, a tudomány a felelős a demográfiai robbanásért is.
Csakhogy a tudomány a biztosítéka annak is, hogy ennyi embert (sőt többet is) elbírjon a hátán a Föld, csak a tudománnyal összefogó globális társadalmi akarat képes a környezetrombolást megállítani.
Akkor hát mi is a teendő?