„A szerkesztőnő olyan egy íróember életében,
mint egy angyali türelemmel bíró feleség.
Nem, fontosabb annál: túlél házasságot, együttéléseket,
szerelmeket, téma- és rendszerváltást, mindent.”
Temesi Ferenc Székely Sz. Magdolna temetésén

Laikusok sokszor kérdezik, hogy mi a munkám, mit jelent az, hogy valaki szerkesztő. Vagy elsőkötetes szerzők tapogatódznak finoman, hogy végül is mit is fogok a szövegükkel csinálni. Nagy kiadóknál persze ez másként van, de én az Ab Ovo Kiadónál, egy viszonylag pici (ötfős) kiadónál vagyok, nálunk a válasz ezekre a kérdésekre egyszerű: mindent, amit csak el tudnak képzelni, meg azt is, amit nem. (Az egyszerűség kedvéért maradjunk most a szépirodalomnál, a tudományos vagy ismeretterjesztő könyvek szerkesztése másfajta feladat. Kortárs, magyar szerzőkről beszélünk, a fordítás sok szempontból hasonló, de az is egy külön történet.)

Kezdődik azzal, hogy kap az ember egy kéziratot, vagy felkér valakit egy könyv megírására, vagy kitalál egy könyvet, és keres hozzá egy szerzőt, vagy egy ezek bármelyik variációja. Neves kiadó lévén az Ab Ovo rengeteg kéziratot kap, naponta legalább egyet (!), ezeket persze én nem olvasom mind, némi előszűrés után érkeznek hozzám. Persze ezek közül sem rágom át magam az összesen, körülbelül tíz-húsz oldal után meg szoktam tudni állapítani, hogy érdekelhet-e ez a könyv minket egyáltalán. A kéziratolvasással az a baj, hogy csak bizonyos időszakokban van rá időm, tipikusan a könyvhét után és a téli szünetben. Néha-néha, ha a szerző kitartó, vagy valamilyen szempontból fontos a kézirat, és gyötör a lelkiismeret-furdalás, egyéb időszakokban is szakítok rá időt.

Az első olvasáskor úgy olvasok, mintha egy már megjelent kötetet tartanék a kezemben, átfolyatom magamon a szöveget, befogadom, nem foglalkozom a szöveghibákkal, a helyesírással, a központozással, ha jó, magas színvonalú egy mű, ezeket mind meg lehet oldani, de erős szöveget nem lehet a semmiből létrehozni. Ilyenkor átgondolom, mit kellene átdolgozni, milyen generális javításokat lenne jó eszközölni, mely részeket szükséges kihúzni, mely neveket megváltoztatni, hogyan kéne a struktúrát átalakítani, vagy mit lehetne még hozzáírni, továbbgondolni, megokolni.

Ezután leülök a szerzővel, és elkezdünk beszélgetni. Az író érzékeny állatfajta, ha a fenti javításhalmazt azonnal ráönteném, futva menekülne. Hangsúlyozom, csak akkor kezdek az egészbe bele, ha jónak, kiadásra alkalmasnak gondolom a művet, de bizonyos változtatásokat még fontosnak tartanék. Finoman, óvatosan becsomagolva elmondom, mit szeretnék.

Ilyenkor sok minden eldől, ha a szerző számára ezek a változtatások, illetve én magam (ez nagyon fontos) elfogadható vagyok, akkor megyünk tovább. Hogy elfogadjuk egymást mint embert, az az egyik kulcsa a közös munkának, mert ha az összhang nincs meg, nem fogunk tudni együtt dolgozni. Persze különböző mélységű kapcsolatok ezek, kinek mire van igénye, de van, akivel a könyv(ek) végére szoros barátság alakul ki, de olyan is, akivel maradunk a korrekt munkakapcsolatnál – már ez is szép eredmény.

A szépirodalomban az a legnagyobb nehézség, hogy minden szónak jelentősége van. Tehát én nem foghatom a szöveget és szedhetem ízekre, majd tákolhatok össze egy egészen új konstrukciót, hanem minden szót, szófordulatot, húzást egyeztetnem kell a szerzővel. Ezt leginkább papíron szoktuk csinálni, tehát ülünk napokat, heteket, hónapokat kávézóban, kiadóban, bárhol, és megyünk végig a szövegen. Elég jól rá szoktam érezni a stílusra, az esetek nagy részében elfogadják a javításaim, de persze parázs viták is fel szoktak lángolni. Megesik, főként technikai okokból, hogy mindezt e-mailen, gépen csináljuk, de a word korrektúra üzemmódjával rengeteg probléma van, ezért soha nem használom, ráadásul ez sokszor több száz levelet is jelent, amit már önmagában nehéz menedzselni.

Milyen típusú problémák fordulnak gyakran elő? Az egyik szereplő az elején szőke, a végén barna; előkerül egy olyan tárgy vagy szereplő egy olyan időpillanatban, amikor még nem lehetne ott; névelírások; anglicizmusok (rengeteg); anakronizmusok: a nyolcvanas években nem Andrássy útnak hívták az Andrássy utat, vagy a kilencvenes évek elején nem tudtunk mobiltelefonnal fényképezni; időproblémák: nagyon sokszor le kell rajzolnom a regény időstruktúráját, volt olyan könyv, amit a szerző naptárral a kezében írt. Önellentmondások, redundanciák. Az ismétlések elkerülése minden szinten (mondat- és szöveg-) nagyon fontos, ez az egyik legtipikusabb hiba, hogy a szerző, akinek a könyv a fejében, mint egy mozi él, nem veszi észre, hogy ez már volt, ez nem kell még egyszer, az olvasó nem hülye. Ha ilyesmi benne marad, akkor a szerkesztő a hülye. A másik nagyon tipikus hiba a túlírás, tehát hogy egy jelenet plasztikusan fel van festve, de még az is szerepel benne, hogy milyen színű a főszereplő alsónadrágja. Ilyenkor mondatszinten kell húzni, ezt is betűről betűre egyeztetjük, kemény munka.

Az egyik legfőbb feladat a szóismétlések kiküszöbölése, ráadásul úgy, hogy ne legyen erőltetett, belesimuljon a szövegtestbe. Persze nézek helyesírást, központozást; mondatokat, bekezdéseket szedek szét és vonok össze.

Mikor megvagyunk a javításokkal (ez nemegyszer több hónap, de persze egyszerre nem csak egy könyvet csinálok), beviszem a gépbe azokat, ilyenkor megint újabb problémák merülnek fel, azokat már telefonon, e-mailen egyeztetjük. Ekkor már legalább háromszor „olvastam” a szöveget.

Ilyenkor következik a tördelés, de mivel papírról viszem be a javításokat, azok nyomán újabb hibák keletkeznek, ezért ilyenkor még egyszer elolvasom egyben az egészet, és még mindig találok újabb javítanivalókat, elírásokat, de néha ennél jóval komolyabb problémákat is. A tördelés előtt kitaláljuk a belív (tehát a könyv belseje) formáját a tördelővel, és ezt is egyezetjük az íróval. Majd megérkezik a tördelés első változata, ezt általában papíron nézem, és ilyenkor már igyekszem keveset javítani, hogy ne dolgozzon a tördelő miattam duplán, miközben néznem kell, hogy a címek jó helyen vannak-e, minden oldalszám ott van-e a helyén, stb. De mivel a szövegnek annyi szintje van, és annyi mindenre kell figyelnem, megesik, hogy fontos dolgokat is csak ekkor veszek észre. Jó esetben ezt a verziót javítja a korrektor, aki csak a helyesírást nézi, de mint friss szem észrevehet jelentős hibákat is. Illetve ekkor elolvassa/elolvashatja a szerző, de nem mindig akarja, mire erre a pontra eljutunk, már rettentően utálja az egész könyvet. A legvégén még megnézem az elválasztásokat, és hogy nincs-e elrontva valami igazán fontos dolog a tördelésben. Ebben a pillanatban kell elkezdenem elengedni a könyvet.

	Könyvek, amelyeket Jolsvai Júlia szerkesztett

Még a kéziratfázisban gondolkodunk, hogy milyen legyen majd a borító. Vannak ötletei a szerzőnek, a kiadó vezetőjének, a tördelőnek és nekem. Illetve van az a szempont, hogy a könyvet el kellene adni, és ahhoz friss, figyelemkeltő címlap szükséges. Ez az egyik legnehezebb rész, nem egy esetben számos verzió készül, mire eljutunk ahhoz, amit mindenki elfogadhatónak vél.

A másik nagyon-nagyon fontos része a könyvnek a fülszöveg. Általában még a könyv készítése közben elkezdek vele foglalkozni, de nagyon nehéz valamiről úgy írni, mintha nem ismerném a szöveg minden zegét-zugát, nem ismerném a szerző minden rezdülését. Alkotnom kell egy magával ragadó, üde, a mi-a-könyv-vége poént nem lelövő szöveget. Ebből is rengeteg változat szokott készülni, egyeztetem a szerzővel, a kiadó többi munkatársával, de rendszerint még a végleges borítón is javítgatunk rajta. Kell még egy életrajz(szerűség) a szerzőről, ezt általában ő írja, azt csak javítom, illetve egy idézet vagy kettő a könyvből, azt sem könnyű kiválasztani. Ezek lesznek azok a szövegek, amelyek a könyv egész életét végigkísérik, ezeket küldjük a terjesztőknek, újságíróknak, bárhova, ahova valamilyen információt kell adnunk a könyvről.

Ezután jön a nyomda, azt sem könnyű kiválasztani, a papírt, a fóliát stb., bár ebben a részben én már kevésbé veszek részt, de tudomásom van a történésekről. Ha minden jól megy, szép lesz a nyomás, nem rontják el a ragasztást, a kötést, és időben elkészül a kötet.

Ekkor már elkezdjük a könyv marketingjét, sajtóanyagokat, könyveket, pdf-eket küldünk szerteszét, igyekszünk minél nagyobb nyilvánosságot biztosítani neki, könyvbemutatót, interjúkat, szervezünk.

A bemutatón sok esetben én beszélgetek a szerzővel, ezt nem könnyű elképzelni annak, aki még nem csinálta, milyen az, kérdéseket feltenni egy olyan műről, amelyet ötször „olvastál”, minden ágát-bogát ismered, de eközben tegyél úgy, mintha két hete kaptad volna meg a könyvet, és csupa-csupa izgalmas, mélyre hatoló kérdésed lenne, melyek segítségével bepillantást adhatsz oda, ahova a leendő olvasó még csak most indul.

Szépíróknál sokszor ér az a vád, hogy hogy javítgathatok bele én irodalmi szövegekbe, amikor én magam nem írok. (Szoktam egyébként, de könyvkritikákat, vagy interjúkat készítek, rendszerint írókkal.) Ez sokszor elgondolkodtat. De természetesen ez két külön szakma, az írás és a szerkesztés, bár az vitathatatlan, hogy egy nagyobb szöveg létrehozása (vagy kisebb, de irodalmi értékkel bíró) irtó nagy meló, akármilyen szintű is lesz a végeredmény. És ezt az érzést én nem nagyon ismerem. Lehet, hogy ki kellene próbálnom. (Bár feltevésem szerint csupán énfikciót tudnék írni, ami viszont viszonylag távol áll tőlem.)

És a végén megszületik a könyv, jön a legjobb rész, az, amikor átadod a kész, gyönyörű könyvet, és látod a szerző arcán a boldogságot, a megelégedést. Ekkor én már csak távolról nézegetem a kötetet, mert száz százalék, hogy ha ilyenkor belenézek, az első pillantásom rögtön egy hibára esik.

Legvégül pedig következik az elengedés: megvan a nagy mű, elindul a maga útján, már nem lehet további javításokat eszközölni, el kell engedni. (Bár szép esély az esetleges második kiadás.) Eljön az a pillanat, hogy a szerzővel, akivel korábban minden nap beszéltél, egyeztettél, leveleztél, elkezd lazulni a viszony. És jönnek újabb könyvek, újabb szerzők és kezdődik az egész elölről.

Jolsvai Júlia
szerkesztő
Ab Ovo Kiadó

Fotó: Bazánth Ivola